“Ő pedig legszívesebben azt felelné: “Oké, vágjunk bele. Majdnem megragadja az arcát, rátapasztja az ajkát az övére, és összeszorított fogain keresztül mondja: “Csináljuk, de kurvára!”
Aztán valahogy mégis ezek a szavak törnek ki belőle:
– Szóval, túl jó vagy nekünk, mi?
Elkeseredett nyögés buggyan ki a férfi szájából, a hang valahol egy halk sikoly és egy hangos sóhajtás között van. Ami reményfoszlány eddig talán a szemében pislákolt, most szépen buszra száll, örökre elhúz a városból, és most már teljesen üres, halott szemmel néz Mary Patre.
– Takarodj innen a picsába – mondja halkan. – Ha Jules előkerül, szólok neki, hogy menjen haza.”

Tételezzük fel, hogy egy olyan nagyvárosban élünk, ahol ugyan eleinte többnyire Kékek laknak, de évről évre egyre nagyobb Piros populáció veti meg benne a lábát. Mi Kéknek születtünk, az életkörülményeink nem túl rózsásak. ráadásul a közeg, ahol napról-napra küszködünk, szigorú, már-már dinasztikus szokásjog alapján működik és zsigeri gyűlöletet táplál bennünk a Pirosak iránt. Tételezzük fel továbbá azt is, hogy felismerjük helyzetünk kilátástalánságát és válaszút elé kerülünk: szembefordulni és meghaladni a szubkultúrát, amely felnevelt bennünket, hogy valami bizonytalan jövőbe vezető útra léphessünk vagy választjuk inkább a kilátástalan, ám ismerős és kényelmes “biztonságot.” De azt hiszem az igazi kérdés inkább az, hogy létezik-e önálló döntés? Felülírhat-e évtizedes bevésődést a szabad akarat?

Dennis Lehane neve biztosan sokak számára ismerősen hangzik, nemcsak a könyvesboltok polcain futhatunk össze műveivel, hanem egyre több esetben a mozivásznon vagy a tévékészülékek képernyőin is feltűnnek a regényeiből készült adaptációk. A jelenlegi vizsgálódásunk tárgyát képező Apró irgalmak című írását ezúttal is az Agave Könyvek Kiadó közreműködésének köszönhetően veheti kézbe a magyar olvasó.

A regény a ’70-es évek Bostonjában játszódik, ahol a civiljogi mozgalmak és a faji megkülönböztetés elemi küzdelem egy sajátos bírósági ítéletben csúcsosodik ki. Ennek értelmében az etnikai alapú szegregáció enyhítése érdekében két középiskola, túlnyomóban fehér és fekete diákságát kötelező jelleggel felcserélik. (A kereset alkotmánysértőnek találta, hogy a fehér többségű iskolák nagyobb állami támogatásban részesültek).

Ez tehát a díszlete történetünknek, amelynek főhősnője Mary Pat, “aki pont úgy néz ki, mint aki a szívós ír csajok futószalagjáról pottyant le.” Boston nem túl jó hírű, többségében írek lakta negyedében éli irigylésre sem méltó életét, egyedül nevelve Jules nevű lányát, aki egyik este váratlanul nem jön haza. Ugyanazon az estén egy színes bőrű srác gyanús körülmények között életét veszti és hamarosan bebizonyosodik az, amit már kezdettől fogva sejtettünk, hogy a két eset kapcsolatban áll egymással. Mary Pat a rendőrök iránt az anyatejjel magába szívott bizalmatlanságtól vezérelve megpróbálja maga megkeresni eltűnt lányát és nyomozásával sok embernek a tyúkszemére rálép.

A könyvet szerintem nehéz valamilyen kategóriába sorolni. Természetesen felvonultat egyértelmű krimi elemeket, de betekintést nyerhetünk a ’70-es évek Amerikájának “szürkezónájába”, a kevésbé illusztris, faji alapon szerveződött szegénynegyedek világába is. Olvashatunk ugyanakkor gyászról, a mindent elemésztő kegyetlen haragról, amit csak egy gyerekét féltő szülő képes felszítani a szívében.

A cselekmény lendületesen vezet minket egy többségében kiszámítható drámai végkifejlet felé, Mary Pat fiktív rokonához, a Die Hard filmek John McClane-hez hasonlóan elnyűhetetlen magányos harcos, akinek indítékaival könnyen szimpatizálunk, mégis inkább antihős. Vagy legalábbis emberien gyarló. Ha már itt tartunk, számomra mindenféleképpen a karakterek és a köztük zajló párbeszédek a regény fénypontjai, nagyon hitelesek és életszerűek, és bár érezzük, hogy kikkel szimpatizál jobban az író, mégsincsenek egyértelmű halmazok, mindenki valahol a határmezsgyéken próbál boldogulni. Igen gyakori a trágár, vulgáris szóhasználat, de azt hiszem ilyen nehéz sorsú emberek esetében kár lenne az irodalmi szalonok szókincsét elvárni.

Nyugodt szívvel tudom ajánlani a stílus kedvelőinek és az író rajongóinak egyaránt.

“Nem én öltem meg a fiadat! (…)
– Tényleg nem? (…) – Felneveltél egy gyereket, akinek teljesen természetes volt, hogy gyűlöljön másokat, csak mert Isten más bőrszínnel teremtette őket. Te ráhagytad ezt a gyűlületet, sőt biztosan szítottad is. Aztán a kölyködet meg a fajgyűlölő haverjait, akiket magadfajta rasszista szülők neveltek fel a gyűlölet és az ostobaság jegyében, kibaszott vadállatként rászabadítottátok a világra.”

Hamisíthatalan noir, nincsenek hősök, csupán kisebb vagy nagyobb vesztesek, és a világ csak forog tovább, figyet hányva az egyéni szinten zajló tragédiákra. A könyv végére pedig a felvezetőben feltett hipotetikus kérdésre is választ kaphatunk.

Remélem kedvet kaptál a könyv olvasásához. Amennyiben igen a válaszod, nem kell mást tenned, mint az Agave Könyvek Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: Süni