„Hittük veled: mindent mindenhez kapcsol e lét.
De most visszanézek, és nem győzöm csodálni:
Egyetlen színed, egyetlen vonásod sem volt enyém,
Ifjúságom, mintha nem is lettél volna valódi.”

Immáron tagadhatatlan, hogy az orosz irodalom feladja számomra a leckét minden egyes szerzőjével, mert bár nyitott lélekkel szemlélem és keresem azon alkotókat, akik eme kissé zárt társadalomból merészelnek kitekinteni a világ felé, mégis számos alkalommal szembesülök azzal a ténnyel, miszerint túl szabad a felfogásom ahhoz, hogy maradéktalanul befogadjam az üzeneteket.

Még valamikor 2020-ban találkoztam először Viktor Pelevin szerző nevével, amikor a Helikon Kiadó sajátos sorozatán belül megjelent A sárga Nyíl című novellás kötete. Ez a „találkozás” nagyon meghatározóvá vált a jövőre nézve, mert tulajdonképpen az írónak köszönhetően kezdtem érdeklődni az orosz irodalmi szféra iránt. Akkor kedvencemmé nyilvánítottam a fent említett kiadványt és nagy lelkesen elkezdtem gyűjteni az alkotó magyarul megjelent műveit. Azóta eltelt közel három és fél év, de valamiért csak a polcomat gazdagítottam írásaival, ám idén úgy döntöttem, hogy ennek véget vetek és elolvasom az eddig megszerzett darabokat. Ezért elsőre a legvékonyabb, ám kronológiai sorrendet követve az első írását nyitottam ki ,amely Omon Ré címmel 2018-ban jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában.

Az első megfogó elem a cím volt rögtön, hiszen lelkes Egyiptom kedvelő révén automatikusan a Napistenhez társítottam a nevet és nem is tévedtem sokat, hiszen a regényben magyarázatot találunk szinte az első oldalon arra, honnan is ered főhősünk neve.

„[…] honnét tudhattam volna, hogy ami a legjobb az életben, azt csak mindig mintegy a szeme sarkából látja az ember?”

Ennek a kisregénynek a főszereplője Omon, aki másodmagával arról álmodozik, hogy meghódítsa a fellegeket. A legtöbb fiú katona szeretne lenni, ám számára a magasságok és a Hold hatalmassága adja jövője kulcsát. De, mint minden álomnak, ennek is nagy ára van, amelyet megfizetni nem mindenki kíván. Az úton, melyen haladunk, sokszor párhuzamok kavalkádját véljük felfedezni, hiszen álom és valóság, élet és halál, hit és hitetlenség, valamint bátorság és gyávaság peremén egyensúlyozunk. A kitűzött cél adott, ám az álom alappillérét a filmvászon által elképzelt világ adja, amelyet a hazai valóság kietlen pusztasága és fejletlensége torzít el. Bár Omon gyermekkorától kezdve a semmiből építi fel magát, úticélja szintén az üresség, a végtelenségben megélt szabadság eszméje. Vajon milyen nehézségekkel kell megküzdenie egy szenvedélyes, hittel teli fiatal léleknek és megéri-e az áldozat álmai eléréséért?

 „A jövőről szóló gyermekkori álmaim abból a könnyed mélabúból táplálkoztak, amely az élet többi részétől elkülönült esték sajátja; ilyen estéken egy idegen tábortűz maradványánál fekszik az ember a fűben, mellette bicikli hever, nyugaton az éppen lenyugodott nap fényéből táplálkozó lila sávok húzódnak, keleten pedig már látszanak az első csillagok.”

Elsőre azt gondolhatnánk, hogy egy ifjú felnőtté válását követhetjük nyomon és részben így is van, ám ennél sokkal mélyebben rejtőzik a regény mondanivalója. Kíméletlenül lerántja a leplet az akkori Oroszország társadalmáról, a felső hatalom hozzáállásáról, miképpen tekintenek a köz népére és azon álmokról, amelyek fájdalommal és nem kis bátorsággal építkeznek egy sekélyes és zárt világban. Azt mindenképpen ki kell emelni, hogy a szerző remekül játszik az olvasói lélekkel, hiszen számos olyan fordulatot találunk a történetben, amely összefacsarja a szíveket, ám a végére meghagyja azt a döbbenetet, amelyet még most sem teljesen dolgoztam fel. Az íróra, úgy látszik, hogy jellemző ez a fajta pimaszkodás és egy nagy adag bátorság is, amely által hitelesen képes összetörni az álmokat, majd egy ragasztót a kezünkbe nyomni, amellyel a mozaikdarabkáinkat újra helyükre próbáljuk illeszteni.

„A halál szó úgy volt jelen az életemben, mint egy már régen a falra tűzött emlékeztető cédula – tudtam, hogy a helyén van, de sohasem állt meg rajta a tekintetem.”

Számomra tagadhatatlan, hogy ez a regény viseli azokat az elsőkönyves hibákat, amelyeket úgy általában elkövetnek az alkotók, ám Viktor Pelevin sajátos stílusa, kissé groteszk humora és az életbe vetett hite adja a fűszerét a történetnek és ezt most is megtaláltam. Persze ennek a kötetnek is kell időt hagyni, hogy dolgozzon az olvasóban, főképpen, mert néhol szürreális képeket kapunk, amely európai szemmel nem könnyen elfogadhatóak, befogadhatóak.

„Tudod, sok zavaros, sok értelmetlennek tűnő dolog, sok keserűség van az emberiség sorsában. Nagyon tisztán, nagyon pontosan kell látnunk, hogy ne kövessünk el hibákat. A történelemben semmi sincs úgy, mint a tankönyvekben.”

Omon karaktere nagyon esendő volt számomra és talán pont ezért is tudtam azonosulni vele olyan könnyen, ám az átélt szenvedések és a be-bevillanó politikai korrupció fullasztóvá tették az eseményeket. Ráadásul, nem tagadom, hogy voltak részek, amikor nehezen tudtam a leírtakra koncentrálni, egyszerűen nem kötötték le a figyelmemet. Valahol a háromnegyedénél tértem vissza igazán az események alakulásához és a végére őszintén szólva kimerültem. Kissé talán száraznak találtam a történetet és voltak olyan túlírt gondolatok, amelyek nem tettek hozzá a kötethez, ám még így is megrázónak véltem.

„…lelkileg persze undorodtam az államtól, amelynek megfoghatatlan, ám fenyegető elvárásai az emberek bármely, akárcsak néhány pillanatra létrejövő csoportját is arra kényszeríti, hogy leggyalázatosabb tagját kövesse – de tudván, hogy a békét és a szabadságot a Földön nem lehet elérni, lélekben a magasba törekedtem…”

Összességében én is úgy gondolom, hogy nem ez a szerző legeredetibb alkotása, de nem is gondolom rossznak, inkább tipikusan első regényként tartom számon. A történet érdekessége, hogy mi magunk is elgondolkozunk életünk azon szakaszáról, amikor még mertünk álmodni és végig tekintünk eddigi útunkon, hogy mit valósítottunk meg belőle. Nem mindenkinek lesz pozitív az összképe, ám a keserédesnek is örülni kell, mert vízválasztó lehet a jövő tekintetében.

„Értsd meg, kisfiam: a hőstett lényege, hogy mindig olyan ember hajtja végre, aki nincs rá felkészülve, mert a hőstett olyan dolog, amire lehetetlen felkészülni. Illetve például be lehet tanulni, hogy valaki gyorsan odafusson a lőréshez, be lehet tanulni, hogy ügyesen rávetődjön a mellével, ezt mind tanítjuk is, hanem magát a hőstett lelki aktusát nem lehet megtanulni, csak végrehajtani lehet. Minél jobban szerettél élni, annál jobb a hőstett számára.”

Elsősorban azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik érdeklődnek a szerző munkásága iránt. Sorban haladva talán ezzel érdemes kezdeni, hiszen mindig vagy egy első történet, amivel kezdetét veszi egy végtelen utazás.

Amennyiben úgy döntöttél, hogy elolvasnád a kötetet, nem kell mást tenned, mint a Libri weboldalára ellátogatnod!

Írta: NiKy