„hiszen milyen keveset tudunk, milyen sokat
remélünk,
talán jobb is így, mert néha
csak az remélhet, aki tudatlan”

 

Nagyon sokra tartom azokat az embereket, akik bár ifjonti tűztől égve elhagyják idejekorán az iskolai közeget, ám idővel – némi tapasztalattal gazdagodva – ismét tanulásra adják fejüket. Felnőttként, munka és sokszor család mellett már igen nehéz a tanulást menedzselni, de hisznek egy jobb jövőben, ehhez pedig elengedhetetlen a kívánt tudás elsajátítása. Ezekhez a kitartó és különleges személyekhez sorolhatom mostantól Jón Kalman Stefánsson szerző nevét is, hiszen a kötet végén, egy pár oldalon mesél életéről, amelyből megtudhattam többek között a fent leírtakat is. Mindössze tizenöt éves volt, amikor befejezettnek gondolta tanulmányait és különböző, talán kissé nehéz fizikai munkákat vállalt megélhetés céljából. Elvégre volt kőműves, rakodó, dolgozott mészászéken és halfeldolgozóban is. Aztán úgy hozta a sors, hogy egy költő verse akkora hatást gyakorolt rá, hogy megváltoztatta az életét és a világhoz való felfogását. Elvégezte a középiskolát és később egyetemre ment. Bár végül az utóbbit nem fejezte be, mégis elmondása szerint (és szerintem is) egy nagyon hasznos időszaka volt az életének. Költőként mutatkozott meg először irodalom iránti tehetsége, majd később a széppróza irányába fordult.

„hittem, hogy a verseim elég jók ahhoz, hogy hatással legyenek a világra, de mivel az én lelkivilágomból csíráztak, az én lélegzetem hallatszott bennük, úgy éreztem, önző, hiú dolog azt kívánni, hogy az emberek megvegyék tőlem.”

A könyv öt fő fejezetre osztja a verseket, amelyek a következők:

1. Vadászengedély az örökkévalóságra (1988)
2. Az istenek sugárhajtóművéből (1989)
3. Megkérdezte, egy lakatlan szigetre mit vinnék magammal (1993)
4. Egyéb versek (1994)
5. Az ördögök lefekszenek aludni, és istenként ébrednek fel (2021)

Mint olvasható, nem szokványos címválasztásokkal találkozunk, de az írónál nincs is mit csodálkozni ezen, elvégre mindig is egyedi látásmóddal szemlélte a világot, ezt pedig az általam olvasott regényeiben is visszatükröződni véltem.

Sokat foglalkozik a halál és élet kapcsolatával, amely néhol igencsak szürreális képet fest, ugyanakkor eme párhuzamon keresztül értjük meg, hogy mennyire jelentéktelen egy emberi élet, hiszen egyénenként egy – egy porszemei vagyunk a mindenségnek.

„a halálban az egyik legrosszabb,
hogy mindenkit ugyanúgy elnémít,
azokat, akiknek nincs mondanivalójuk
és azokat is, akik szavaikkal
ünnepet tudtak varázsolni a szívbe, mosolyt a sötétségbe,
úgy ugyanúgy elnémítja azokat,
akiktől tulajdonképpen megkönnyebbülés
megszabadulnunk, és azokat, akik nélkül nem tudunk
élni
mégis kénytelenek leszünk”

A halál nem választás kérdése, ezzel valószínű mindannyian tisztában vagyunk, ám mégis úgy beszélünk róla, mintha bármi beleszólásunk lenne mikor és miképpen tűnik el esszenciánk ebből az idősíkból. Az egész életünk az elmúlás áldozati ajándéka, ám az valóban nem mindegy, hogy ki milyen minőségben éli le és meg azt a rövid utat, amelyet tennie kell. Az ajándék ugyanis nem abban rejtekezik, hogy ki adja ép testét a földnek, hanem abban, hogy milyen értékeket hagy hátra a következő vándornak.

és a hajnali ég
olyan sötéten borul a városra
mintha valaki meghalt volna

Olyan sokszor virradt már meg mióta elmentél
annyi nap hava hullott már
az életemre nélküled
hogy attól félek, boldog lehetek
megint

A gyász az emlék
ami engem a halálhoz köt
téged az élethez”

Azt ugyan nem tudom, hogy honnan van ennyi életbölcsessége a szerzőnek, vagy csupán isteni ajándék ráérzése az emberi lélek és a világ kapcsolatának, ám még nem olvastam tőle olyan könyvet, amely valamilyen módon ne csalt volna könnyeket szemembe és néhol talán túlságosan is fájt olvasni a leírtakat.

„De két isten van
az, aki elítél és az, aki megérteni igyekszik

az egyik városokat pusztít, és fél a sokszínűségtől,
ő a tankok,
a katonai parádék, érdekek istene, a gyanakvásé,
a másik járdaköveket rak,
és fénybe borítja a hegyeket

Az egyik a hadsereg ura, valószínűleg
a tőzsdéé is, bizonyos szögből nézve olyan,
mint a sátán, kardja
lenyesi a járdakövet rakók
kezét

a másikat nem érdeklik a seregek,
tankok, uralom, de szeret
mezítláb járni
a fűben, szeret hideg
sört kortyolni a forróságban, ő a
hegyeken a reggeli nap

a szépet álmodó kutya is
a fortyogó kávé,
az eltérő nézetek szabadsága,
az iskolából hazaérkező gyerek,
aki nyelveket tanul,
hogy távoli országokban
járdakövet rakhassunk

az egyik azért él, mert nem merünk benne
nem hinni,
a másik azért, mert muszáj, hogy valaki
a hegyek
hajnalpírja legyen

Az egyiknek rád van szüksége
Nekünk meg a másikra”

Számomra ez a könyv is egy nagyon kedves, szinte lélegző eszenciává nőtte ki magát. Tele van élettel, őszinte – bár sokszor szomorú – igazságokkal, mégis tudom, hogy jólesik lelkemnek újra és újra olvasni, hiszen annyi emlékről lefújja a port és segít emlékezni. Negyven éves elmúltam és mindig büszke voltam emlékező tehetségemre, ám az író még itt is rámutatott arra, hogy én is elfeledek helyzeteket, eseményeket. Csak az embereket nem feledem, de ez egy másik értékelés része lesz.

Összességében úgy érzem, hogy a kötet rövidsége ellenére nehéz, mint egy szikla, sokszor alig enged lélegzethez jutni, de minden korty levegő ajándék, ahogy az őszinte szó fájdalmából is építkezni. Nincsenek rímek, sem katonás rend a sorok között, mégis kapunk egy bizonyos fegyelmet a káoszban, amelytől mi is kihúzzuk magunkat és büszkén, felemelt fejjel tekintünk előre. Jó volt olvasni, még akkor is, ha könnyeim is szabadjára lettek végül engedve.

Aki szereti a költészetet, a kortárs, szabadverselést annak mindenképpen ajánlom jószívvel. Szintén „kötelező” darab azoknak, akik kedvelik a szerző munkásságát, vagy csupán szívesen elmerülnének egy kissé borús, de annál értékesebb sorok között.

„A vers
az egyetlen írás, amit a halottak
olvasni tudnak, az egyetlen, ami
átjuthat, s ezért

a költők az örökkévalóság celebjei”

Ha a fent leírtak által úgy érzed, hogy kedved kaptál az olvasáshoz, akkor nem kell mást tenned, mint a Typotex Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy