“ – A régi város még mindig itt van.
– Itt ám. Nem semmisült meg. Eltemették a felszín alá. Rárakódott valami réteg. Valamiféle sötét köd. Valamiféle illuzió. Azok idejöttek, és minden bevontak ezzel a fekete köddel. De az igazi város még ott van alatta. És vissza lehet hozni.”

Minap kedves barátommal heves vitát folytattam egy közös emlékünk kapcsán. Meg voltam győzödve a saját forgatókönyvem igazáról az események láncolatát illetően, míg ő igyekezett engem cáfolni. Agyamban élénk emlékképek vonultak fel, amelyek tovább erősítették a hitemet és bizalmamat saját memóriámban, egészen addig, amíg vitapartnerem cáfolhatatlan bizonyítékkal nem állt elő, amely logikailag és empirikusan is kizárta, hogy győztesen kerülhessek ki a kocsmai sörvitából. Hogy min is vitatkoztunk, említésre se méltó, az viszont kissé megijesztett, hogy valótlan emlékfoszlányok milyen erős szövetté alakultak az agyamban. Nem vagyok neurológus, de szeretek spekulálni, és mi van, ha az agy, miközben a neuroplaszticitásnak köszönhetően újrahuzalozza magát, néhány dolgot tévesen rögzít, és egy-két dolog nem a megfelelő helyre kerül vissza. Lesz-e bírósági tárgyalás, ahol én leszek a fővádlott valakinek a hamis emléke alapján? Vajon milyen más kellemes vagy kellemetlen emlékem van, ami meg sem, vagy nem úgy történt meg? Bőven a paranoia vékony jegére tévedtem már, de nem véletlenül, hiszen a stílus koronázatlan királyának (legalábbis számomra) egyik régebbi írása került ma terítékre.

Philip K. Dick – A kozmosz bábjai című, eredetileg 1957-ben napvilágot látott kisregénye az Agave Könyvek Kiadónak köszönhetően ébredt fel majd 70 éves hibernációjából. A borító az író könyvei kapcsán a kiadótól már megszokott retromodern stílusban készült, ami szerintem most is remekül passzol a hangulathoz.

Főhösünk Ted Barton hirtelen felindulásból kitérőt tesz nyaralása során rég nem látott szülővárosába, a hegyek által körbezárt völgyben fészkelő kis Millgate-be. A “hegyek által körbezárt” kitétel olvastán a veterán olvasók már bólogatnak, páran sóhajtanak is egyet talán, mindannyian tudjuk, hogy mi következik ezután. Senki és semmi nem az, aminek látszik, senkiben nem lehet bízni, mindenkinek saját agendája van, jó kis üldözési mánia és szorongás , ahogy Dick-től megszerettük. A történet azonban nem ilyen egyszerű, vannak benne sajátos megoldások, bár inkább éreztem magam úgy, mintha valamelyik  barátságos kis lovecraft-I halászfalu látogatásán vennék részt, hiszen ez egyáltalán nem az írótól megszokott sci-fi közeg. Abszolút nem erre számítottam, de mivel a szerző korai művéről van szó, írhatjuk talán az útkeresés számlájára a kissé rendszeridegen történetet. Az írói stílus szerintem már nyomokban ott van, de furcsa mód jobban fogják a rémtörténetek kedvelői szeretni, mint a tudományos fantasztikum kedvelői. Rossznak egyáltalán nem nevezném, és azt sem szabad elfelejteni, hogy az 50-es évek sci-fi/horror irodalmába visz minket vissza az időgép, és még lehet szoknunk kell a szokatlan közeget.

Nehéz többet írni a mindössze 160 oldalas történetről anélkül, hogy elkezdenék spoilerezni. Én alapvetően jól szórakoztam, még akkor is, ha alapvetően (vagy éppen azért?) teljesen más vártam. Az író rajongói valószínűleg az én ajánlásom nélkül is elolvassák vagy már el is olvasták, de azért ez még csak Dick 1.0, a java majd csak ezután jön. A gyanútlan olvasók is tehetnek egy próbát vele, bár ebben az esetben szerintem az író nem alkotott olyan időtállót, mint több más történetével, úgyhogy ezt inkább a kuriózumok közé sorolnám és nyugodt szívvel csak az ínyenceknek ajánlom.

Mindenesetre egy biztos, hogy az Agave Könyvek Kiadó weboldalára ellátogatva megtalálod a könyvet.

Írta: Süni