„Vannak dolgok, amiket csak akkor tudunk elfelejteni, ha kimondjuk őket.”

Nagyon nehéz bármit is írnom jelen pillanatban, mert őszintén szólva üvölteni tudnék, de ezzel csak maximum a saját fájdalmamon tudok némiképpen enyhíteni. Nem hiába mondják azt, hogy a legjobb könyveket, történeteket a való élet írja, ám könnyből és fájdalomból merítkezni, fullasztó és kínzó ennyi év távlatából is. Kegyetlenségről, fájdalomról, könnyekről és ki nem mondott bűnökről mesél ez a kötet, ám a XXI. században élve is együtt dobban a női szív a sorstársakért, mert a nemi erőszak, adódjon múltban vagy jelenben, a Könnyek folyójához vezet, amely a Némaság völgyéből indul és a Semmi tengerébe folyik. Aki eljut ide, annak a félelem szele simogatja arcát és a szégyen bélyegét kell hordania…

„Itt viszont kollektív élményről van szó, amit előre tudtunk, amitől előre féltünk; olyasmiről, amellyel minden nőnek számolnia kellett, amely úgyszólván hozzátartozott a történtekhez. Az erőszaknak ezt a kollektív, tömeges formáját együtt kell feldolgozni is. Mindenki mindenkinek segít azzal, ha beszél róla, kibeszéli magából, hogy lélegzethez jusson, és a másiknak is alkalmat ad arra, hogy kibeszélhesse magából.”

Anonyma – Egy nő Berlinben című kötete hazánkban 2005-ben jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában. A könyv szerzője névtelenségbe burkolva, saját tapasztalatait írja le 1945. április 20-tól egészen június 22.-ig. Ebben az időszakban dokumentálta korhűen azokat az eseményeket, amelyeket megélt jómaga és a környezete. Történelmi síkon mozogva számos kötet mesél a hadi állapotokról és a háború lezajlásáról, ám elenyésző azon könyvek száma, amelyek az áldozatok, ezen belül is a fehérnép szemszögéből mutatja be ezt az időszakot. Ám ezeken belül is ez az első olyan dokumentáció, amely közvetlenül nyilatkozik mind arról a tömeges megszállásról és erőszakról, mind az éhezésről és az emberi ösztön legaljasodásáról. Egy nőnek mi marad, ha az összértéke a saját teste, amelynek fogja és egyben nyerészkedője? Ki ad védelmet a bosszútól szomjazó vadak ellen, ha minden fal lyukaktól díszeleg, ahol egy korty alkoholért, egy falatnyi kenyérért ölni is képesek? És milyen jövő vár egy olyan népre, aki saját csapdájába esett, ám a veszettség már elérte a határaikat?

„Meg vagyok győződve róla, hogy ha nem lett volna az a rengeteg alkohol, amit az oroszok itt találtak, csak feleannyi nemi erőszak történt volna. A férfiak nem Casanovák. A pimaszkodáshoz először le kell győzniük a gátlásaikat. Tudják, legalábbis sejtik ezt, máskülönben nem lennének ennyire oda az itókáért. A következő háborúban, amelyet nők és gyerekek folytatnak majd (és akiknek az állítólagos védelmében vonult korábban hadba a férfinép), visszavonuláskor minden csepp alkoholt a csatornába kell önteni, a borraktárakat fel kell robbantani, a sörpincéket úgyszintén. Vagy felőlem csapjanak egy utolsó görbe estét. Csak az alkohol tűnjön el a színről, amíg nők vannak az ellenség keze ügyében.”

Az idő, mint fogalom létezik, de csak lopott pillantásokban mérhető. A nap győzelme, ha éjszaka fájdalom nélkül hajthatja bárki is álomra a fejét, és talán a dübörgés is elmúlik, amely egyre hangosabban hallatszik, hiszen a saját gyomrunk visszhangzik tőle.

„Egy nap annyi, mint egy hét, szakadék tátong az éjszakák között.”

Anonyma olyan szenvedéllyel, elevenséggel képes írni a legnagyobb pokolban is, amelyhez tehetség kell, úgy vélem. Nagyon csodálkozom azon, hogy végül nem lett író belőle, mert a választékosan megfogalmazott, sokszor szépirodalmian láttatott események és személyek leírásai szinte automatikusan elevenednek meg az olvasói szemek előtt. Látjuk a lerombolt házakat, a mocsoktól és vértől úszott utakat. Hallani véljük a félelmet és a kiüresedés néma sikolyát, pedig csak a szél kapott fel egy elszáradt levelet. A tekintetek kietlensége, a vértelen ajkak remegése, egy elfojtott sikoly valahonnan, szinte mi magunk is tépjük húsunkat, hogy elfeledhessük ezeket a szörnyűségeket.

„Az az imádság, amelyet a szükség és a félelem csikar ki olyanokból, akiknek a gondtalan napokon eszükbe sem jutna imádkozni, nem más, mint szánalmas koldulás.”

Nincsenek szavaim, csupán néma szenvedéssel tudok tisztelettel tekinteni eme asszonyokra, akik olyanért bűnhődtek, amit el sem követtek. Az ő elhullajtott száraz csontjaikon lépdel a jövő nemzedéke.

Emlékezni mindenekfelett és némán gyászolni mások fájdalmát és szenvedését, ez a tisztelet és hála alapfeltétele. Tisztelni letűnt korok emberét, mert a múlt fájdalmából meritkezhetünk, hogy soha ne fordulhasson elő újra ilyesmi. Ám én balga, hiszékeny mamlasz, miről is írok itt, hiszen, amikor ezeket a sorokat gépelem éppen két háború is dúl a világban, ráadásul az egyik nem is olyan messze. Szégyen, hogy még mindig nem tanultunk semmit: a háborúnak nincsenek nyertesei, csak vesztesei.

„Könnyű ítélkezni annak, aki biztonságban él.”

Bár elismerem a könyv egyediségét és méltó tisztelettel teszem a polcomra, tudom, hogy valószínűleg soha többet nem fogom olvasni újra. Mégis látni akarom, hogy emlékeztessem magam eme pokolra és csak remélni merem, hogy ehhez hasonló esemény többé nem fordul elő a világban. Persze amíg ember él ezen a Földön, addig mindig lesz egy jó és egy rossz és pont ezért a hatalomért, a pénzért és sikerért, bármire képesek egyesek. Mások fájdalmából nyerészkedni számomra, a legundorítóbb viselkedési formákhoz tartozik.

„Ez is egy vicc, hogy fiatalkorúakat büntethetnek olyasmiért, amiben a szülők, a tanárok és a vezetők nyomására és helyeslésével vettek részt. Történeti forrásokból tudom, hogy őseink azért égették el a gyermekboszorkányokat, mert a különösen agyafúrt ördögök szócsövének tekintették őket. Nehéz megtalálni azt a pontot, ahol a nyugati értelemben vett beszámíthatóság kezdődik.”

Hiszek a szavak erejében és abban is, hogy a tudás fejlődést és pozitív változást hoz a jövő nemzedékének. Ezért olvass sokat, tájékozódj minél több helyről, tanulj nyelveket és sose fordulj vissza, ha menned kell… csak ezt javasolhatom mindenkinek!

A könyvet egyszer legalább érdemes kézbe venni és szembesülni mindazzal, amelyet csak egy szemtanú és túlélő képes hitelesen visszaadni.

„Mindegy, milyen zászló alatt, milyen ideológia jegyében él egy nép: mindegy, milyen istent imádnak és mennyi a reálkeresetük: a könny összege, a fájdalmak és szorongások mennyisége, amivel mindannyian megfizetünk az életünkért, állandó marad. A jóllakot népek neurózisban és csömörben dagonyáznak. Akiket pedig minden mértéken felül megkínoznak, […] azokat megsegíti az eltompulás.”

Írta: NiKy