„[…] az emberek az alapján alkotják meg a saját valóságukat, amit tudnak, vagy aminek a valóságában hisznek.”

Komor hangulattal és egy bizonyos folyamatos lelki tusával találkoztam a mostani olvasmányomban. A mágikus realizmusba mártott, kissé sötét hangulatú történet egy tinédzser fiú mindennapi küzdelmeiről rántja le a leplet. Ennek a mesének minden szava igaz, még akkor is, ha egyébként egy fikcióról van szó. A kötet feltépi a gyógyulófélben lévő sebeinket és akkor is bűnösnek fogjuk érezni magunkat, ha alapvetően semmi rosszat nem tettünk. Hogy miért? Nos, erre a kérdésre kicsit később bővebben is válaszolni fogok.

Reeli Reinaus (1977. november 12, Észtország, Keila) észt származású néprajzkutató – író, aki számos gyermek- és ifjúsági könyvvel tette gazdagabbá a fiataloknak szóló irodalmi szférát. Könyvei elsősorban valós, a mindennapi életben is megtalálható problémákra összpontosítanak, ahol az olvasó könnyen azonosulni tud az adott karakterekkel és eseményekkel. Hazánkban Morten és az eltűnt világ című kisregénye 2023-ban a Metropolis Media Kiadó gondozásában jelent meg. Ha többet szeretnél megtudni a szerzőről és munkásságáról, akkor ajánlom figyelmedbe honlapját, ahol számos érdekes információval lehetsz gazdagabb.

Nem szoktam sűrűn a fordítókkal foglalkozni, ám ezt balgaságnak gondolom és a jövőre való tekintettel jobban oda fogok figyelni munkáságukra, hiszen jelen esetben is kimondottan sokat hozzátett az élményhez Rácz Nóra fordítói munkája. A borító egyébként Nagy Gábor munkáját dicséri és teljes mértékben előkészíti azt a nehéz, szinte súlyosan komor alaphangulatot, amely oly jellemző erre a történetre.

„Hiszen ő más világból származott, mint ők. Egy olyan világból, ahol az emberek folyton a pénz és az ennivaló miatt aggódtak, és amiatt, hogy vajon mit gondolnak róluk mások. És szégyellik magukat. És ez a világ egyre inkább elnyelte őt is. Mint egy feneketlen láp.”

Történetünk főhőse Morten, egy szerény körülmények között tengődő tinédzser fiú, aki napról napra él. Az iskolában kevés barátot enged magához közel, hiszen a tanyának csúfolt ház kopár és sivár kinézete, szinte letükrözi hétköznapi életét. Az élet alkoholista nagybátyjával maga a pokol, csak az állandó tanulás és a lencsén látott világ menti meg, hogy legyen ereje minden egyes nap felkelni és átvészelni az adott időszakot. Még évekkel ezelőtt vásárolt magának egy fényképezőgépet, amelynek köszönhetően más szemmel is képes rátekinteni, az amúgy szürke világra. A házuktól nem messze elterülő lápon pedig a nyugalom szigete és menedéke húzódik meg, míg egy napon egy fiatal lánnyal nem találkozik. Ahogy telik az idő, úgy válnak egymás támaszává a két ifjú, ám mindennek egyszer vége szakad, különösen, amikor nem evilági eseményekkel találkoznak… Vajon tényleg csak ennyi lenne az élet és egy szegény családból nincs menekvés? Vajon lesz-e valaha lehetősége hinni és szeretni, vagy ez a luxus csak másoknak jár?

„Az volt a legfontosabb, hogy észrevétlen maradjon, és meglapuljon. Ez pedig jól sikerült. Senki nem tudta, hogy anyja Finnországban dolgozik, és Morten gyakorlatilag egyedül él. Senki nem tudta, hogy Urmas egy alkoholista tapló, aki rendszeresen megveri, és elissza a Morten élelmezésére szánt pénz javát. És azt sem tudta senki, hogy Morten az iskolai menzáról szokott kenyeret lopni.”

Nehéz sorsú fiatalokról szóló regényekből is lassan Dunát lehetne rekeszteni, ám jelen esetben ennek a regénynek megvan az a sajátossága, hogy egy bizonyos mágikus realizmussal találkozhat az olvasó. Persze a varázslat akkor válik igazán ütőssé, ha maga az olvasó is hisz vagy képes hinni az adott történet titkában, ám ezt mindenki eldönti majd maga. Számomra valami igazán különleges világ elevenedett meg és sokszor nagyon fájt a szívem ezért a gyermekért. Pontosan éreztem azt a kétségbeesett vágyat, azt a félelmet, amely a jótól elválasztotta akaratlanul is, ugyanakkor rendkívül nehéz lett a lelkem, hiszen a valóságban is oly sokszor előforduló probléma lett a történet középpontjába állítva.

„Az volt az érzése, hogy üvegből van, és mindenki belelát. Látják, micsoda üresség és bizonytalanság honol ott belül. Hogy mekkorát dobban a szíve minden egyes alkalommal, amikor valaki megszólítja.”

Morten és Emilie barátsága olyan volt számomra, mint egy vékony selyemanyag, amelyet bármikor felkaphat a szél. Az esetenkénti őszinte beszélgetések a két meggyötört lélek között és az a hatalmas űr, amely mind a kettőjük jövőjét betölteni sejteti, összekovácsolta őket. Ugyanakkor két ennyire törékeny lélekeszencia egymásra találása maga a legnagyobb kincs, még akkor is, ha minden jó egyszer véget ér.

„Képes lennél-e szeretni valakit, aki a képzeleted szüleménye? Vagy majdnem a képzeleted szüleménye? Valakit, aki valójában nem is létezik? Legalábbis nem ebben a világban.”

Tudom, hogy a regény komor hangulatú, de számomra egyben nagyon széppé is vált. Groteszk módon pont abban látom meg általában a szépséget, amelyet mások elkerülnek, pedig a fájdalom és a halál legalább olyan természetes része az életünknek, mint a szeretet és a boldogság. Nem is létezhetnénk eme párhuzamok nélkül mi magunk sem.

Azt hiszem, hogy ezért a történetért nem lehetek elég hálás, mert minden sorával húzott magával. A szerző akaratlanul is megfogta a kezem és a könyv végéig el sem eresztette. Zord hangulatával és mély mondanivalójával feszegeti mind azt a mély emocionális kérdést, hogy vajon miért kell bárkinek is szégyellenie szegénységét és miért nem lehet meglátni a másik félben mindazt, amit emberileg különlegessé teszi?

Mortenhez hasonló fiatal országunkban is él, nem is egy, és pont ezért kívánom mindenkinek, hogy találja meg önmagát és legyen egy jó barátja, akivel túlél és megéli, hogy kitartással és egy kis szerencsével hatalmas mérföldkövekre is lehet képes. Mert bár meghatároz minket a kezdet, de a vég még oly képlékeny.

„A mai nap bebizonyította, hogy a legreménytelenebb helyzetből is van kiút.”

Nagyon jó szívvel ajánlom ezt a könyvet minden olvasni szerető léleknek kortól és nemtől függetlenül, mert amennyire nehéz témákkal találkozunk, annyira elgondolkodtató és a legfontosabb értékké teszi az életünket, ha csak pár percre is.

És ne feledjétek: „Mindig hajnal előtt a legsötétebb. […] mindig épp akkor a legnehezebb, mielőtt a dolgok elkezdenének jóra fordulni.”

Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Metropolis Média weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy