„Hazám az, ahol
otthonom fészek, szívem
sárgarigódal.”

 

Az idő a legdrágább kincsünk, amellyel egy ember rendelkezik élete folyamán. Nem kézzel fogható, de az elpazarlása mindig visszaüt, ahogy haladunk előre utunkon. A lélek mindig olyanná válik, ahogy az időnket forgatjuk, hiszen ki hazardírozik vele, carpe diem, tehát a mának él, és van, aki óvatosan csipeget, alig él. A középút nem adatik meg mindenkinek, ráadásul ahányan élünk eme Földön, annyi változatra lelhetünk éppen. Az irodalom örökéletű, és bizonyos szegmense, a költészet egy gyönyörű rét. Tele szebbnél szebb virágokkal, feketékkel és színesekkel. Lehet tarka, lehet matt vagy szivárványszínű, mindig az dönti el, hogy éppen milyen, hogy az adott szerző mit kíván átadni a jövendőnek. Minden virág (vers) egy csoda, amely arra hivatott, hogy hódítson. Találjon olvasókra, akik befogadják üzenetét, látják a benne foglaltakat, és mint egy táptalaj, emlékeikben őrizzék meg, hogy örökké éljen a jövő nemzedékének.

Lehet kicsit talán fennköltnek fog tűnni a fent leírt szöveg, de valóban így látom a költészetet. Számomra a költemények a legszebb virágokhoz hasonlóak, csodálatosak és boldogságot adók, ám akadnak olyan művek is, amelyek a legszomorúbb lelkekből fakadtak. Olvasásuk után minket is elragadhat a Bánat folyója, de mindig érdemes a Napra tekinteni és engedni, hogy csak egy adott pillanatig sodródjunk el. Vannak fájdalmak, amelyeket nem nekünk kell feldolgozni, éppen elég csak tisztelegni, s majd elengedni. Ám minden vers, legyen örömtől vagy éppen bánattól túlcsordult, hozzánk tesz valamit. Hogy ki mit kap általa változó, és az is, hogyan reagálunk rá, mégis úgy érzem, hogy sosem leszünk a régi önmagunk teljesen. Így jártam én is a mostani verseskötet olvasása után, mert bár bennem nincs meg az a hit, amely így beragyoghatná lelkemet, mégis szépnek láttam eme költeményeket.

Simó Edmund szerző valami igazán különlegeset álmodott meg az olvasók számára. Fő témaköre az idő, amellyel mindannyian rendelkezünk. Kinek több, másoknak kevesebb adatott meg, de a legdrágább vagyona minden embernek. Az emberi lét, a test sorvadása, valamint egy bizonyos feljebb valótól származó oltalom iránti „sirám” adja ennek a kötetnek a sava-borsát.

Simó Edmund – Lila lánggal ég a rét című verses kötete 2021-ben jelent meg a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában. A könyv sajátos borítója ezúttal Tóth Csilla Ilona csodálatos fényképfelvételének köszönhető, amely magával ragadja a szemeket.

A könyvben elhelyezkedő versek apró betekintések a költő életének szegmenseibe. Minden költemény egy-egy apró kiragadott pillanat, amely jól mutatja, hogy milyen különleges lélek álmodta meg az adott sorokat.

„Az igazi csönd
a felismerés hangja,
szorgalmas hangya.

Az igazi csönd
béke, szeretet hangja,
gond nem zavarja.

Az igazi csönd
égi, szép szimfónia,
virág, petúnia.

Az igazi csönd
a lélek mély hangja,
Isten irgalma.”

Rendkívül érzékeny lélekre vall a következőkben olvasható vers, amely egyben a címadó költemény is. Ebben a különleges hangulatú, talán kissé szentimentális létben lebegünk, ahol a test csupán egy váz, a lélek pedig a mag, amelyből kicsírázik az a bizonyos kisugárzás, megmutatva, hogy ott belül kik is vagyunk valójában. A halál pedig barátként üdvözöl minket utunk végén, de míg el nem jön az utolsó lélegzet mámora, addig a legjobbat érdemes kihozni az életből.

„Az élet fénytől fényig tart,
és nem sötéttől sötétig,
fényen túli fény vagy, ember,
bölcsődtől a koporsódig.

Fény vagy, mikor a világba lépsz,
fény, amikor ellobbansz,
élned, világítanod kell
akkor is, ha már nem akarsz.

Mint a rét, mely kora ősszel
lila lánggal lobogva ég,
úgy lángolok, égek én is,
míg magához nem ölel az ég.

Őszi fények, őszi álmok
játszanak még a rétemen,
fény vagyok, fény-gyermek, öreg:
Fény, az egyetlen lételem!”

Mint olvasható, fény és sötétség, élet és halál, vígasz és fájdalom párhuzamán át vezet az igaz szív útja. Ám a lélek csak a fentebb való vígaszában lelheti meg nyugalmát.

Bár a kötetnek megvan az a sajátos felhangja, amely még a kérges szívű olvasókat is meghatja, mert bár jómagam nem rendelkezem eme hittel, mégis akartam kicsit érezni, hogy milyen is lehet ez az áhítat. Ugyanakkor megtaláltam személyes kedvencemet, egy olyan alkotást, amely együtt pulzált a szívemmel és minden sorával magával ragadott.

„Amikor átmész a réten
és lábad virágba botlik,
illat, fény, sok sziromlevél
hull eléd, öledbe omlik.

Hajadra hamvas pillangó
száll és önfeledten pihen,
megkéri kezedet a nap,
és te halkan súgod: Igen!

S míg szép piros rózsát csókol
arcodra napfény és tavasz,
dalra fakadsz, mint kis madár,
mely a léleknek ír s vigasz.

Vad virágkarmok és tüskék,
ó, soha meg nem sértsenek!
Az örök rózsaréteken
majd egyszer megpihenhetek.”

Néhány elszórt haiku is megtalálható a kiadványban, számuk ugyan valóban elenyésző, ám annál üdítőbb sorokat mutatnak be.

„Papírkosaram
állandóan bővülő
szöveggyűjtemény.”

Összességében egy mély és rendkívül kedves lélek gondolatait ismerhettem meg, akiről ismeretlenül is elmondhatom, hogy szívembe zártam az időről alkotott költeményeit. Minden sorával egyet kell, hogy értsek és bizonyos vagyok benne, hogy nem utoljára forgattam eme könyv lapjait.

Ajánlom minden olyan költészet szerető léleknek, aki szeret elmerengeni az élet legnagyobb kincsén, egy adományon, amelynek nincs látható, fogható nyoma, csupán a szemünk tükrében visszatükröződő bölcsesség engedi láttatni, hogy mivel is rendelkezünk. Mert az élet sok apró pillanat mozaikja, ám ha felméred, hogy az időd a legnagyobb adományod, akkor rájössz, hogy mennyire gazdag is vagy.

Amennyiben kézbe vennéd a könyvet, nem kell mást tenned, mint a Dr. Kotász Könyvkiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy