Az emberek különböző életválságokon esnek át hosszú létezésük folyamán. Mindenkinek meg van a maga tragédiája és természetesen a saját bajaik súlyossága és megoldása a legfontosabb. Bár sokan ítélkeznek másokról és döntenek felettük úgy, hogy egy percig sem gondoltak abba bele, hogy az adott személynek miért is esik nehezére abszolválni a mások számára oly egyértelmű megoldással bíró „bajokat”. Nekem erről az jut eszembe, amit szeretett nagyapám mondott mindig: „Állj meg és vedd fel az ő cipőjét. Ha belefér a lábad, akkor menj benne pár kilométert, ellenben, ha bele se fér a talpad, engedd el és ne ítélkezz, mert még erre sem vagy méltó!” És, bár elsőre lehet, hogy kicsit egyoldalúnak tűnik ez a jó tanács, számomra nagyon nagy segítséget nyújtott mindig is az életben maradáshoz ebben a világban.

Ezt a könyvet egy csodálatos barátnőmtől kaptam ajándékba, mert tudta, hogy nagyon nagy életválságon megyek keresztül. Nem mondott többet, mint hogy „olvasd el és meglásd, segít”! Ha nem lennék könyvmoly, akkor biztos kételkedtem volna a szavaiban, de mivel könyvimádó ember vagyok, ezért automatikusan nyúltam is a kötet felé.

Fredrik Backman írónak immáron második kötetét olvastam el, hiszen pár hete fejeztem be a Hétköznapi szorongások című regényét, amit akkor nagyon megszerettem és reméltem, hogy a többi könyvével is szerencsém lesz. Amit a fiamnak tudnia kell a világról tulajdonképpen egy napló az írótól gyermekének, melyben mindenféle szituáción keresztül feszegeti az élet nagy dolgait, de elsődlegesen azt, hogy értse meg, miért hibázik, mint apa..

„Amikor gyerekünk lesz, az olyan, mintha markológépet próbálnánk vezetni egy porcelánboltban. Begipszelt lábbal. Fordítva felvett símaszkban. Részegen. De azért próbálkozunk.”

Többnyire nevettem a különböző élethelyzeteken, de ugyanakkor sűrűn pislogtam vissza azokat a fránya könnyeimet, amikor pont eltalált az alkotó az adott mondatával egy fájó pontomat, amit nekem még nem sikerült begyógyítanom. Ez a könyv olyan számomra, mint egy mentőöv egy fuldokló számára. És bár én nem fiú vagyok, de mégis úgy érzem, hogy ez a lányos szülőkre is igaz, különösen az apákra.

„Nehéz jó szülőnek lenni. Sok a kihívás és a tévút.”

Nekem is van egy édesapám, akivel bár sokszor nem értek egyet, mégis nagyon hasonlítok rá a világnézetét tekintve. Ő egy hatalmas nagy szeretetgombóc a szívemnek és pont ezért fáj olyan nagyon, mikor elárulva érzem magam általa. De most megértettem, hogy ő is csak azt adja, amit kapott, se többet se kevesebbet. Hogy ez a felismerés mire elég igazán nem tudom jelen pillanatban, de azt igen, hogy engem elfogadóbbá tettek ezek az oldalak.

A könyv számos társadalmi problémára is felhívja az olvasó figyelmét, de ezt teszi kedvességgel, jó humorral és végtelen bölcsességgel. Úgy gondolom ennél többet nem is kell útravalóul kapnia bárkinek, hiszen az életünket mi határozzuk meg, legalább is nagy szerepünk van abban, hogy kivé válunk majd életünk folyamán.