Nagyon ritkán engedem meg magamnak, hogy egy bizonyos elkeseredett és fájdalmas düh eluralkodjon rajtam, de ami ennek a könyvnek az olvasása után feltört bennem, végig söpört rajtam, mint egy tornádó és amíg ki nem tombolja magát, nem fog csillapodni. Többnyire temperálni igyekszem a felháborodásomat, de mivel ízig-vérig Nő vagyok, nem tudom és valahol nem is akarom jelen pillanatban fegyelmezetten csak leírni a regénnyel kapcsolatos meglátásaimat. Rám alapvetően is jellemző egy bizonyos szenvedélyesség, hiszen mindent szívvel-lélekkel csinálok, legyen az a munkám, a tanulmányaim, a hobbim vagy az igazságtalanság ellen való felszólalásaim. De mielőtt ebbe belemennék, itt is szeretném megköszönni, hogy utazókönyvként olvashattam ezt a kötetet. Tanulságos, de rendkívül depresszív gondolatokat és érzéseket hagyott bennem.

Durica Katarina – A rendes lányok csendben sírnak című regénye egy valós eseményeken alapuló történet, mely a 90-es években játszódik és a dunaszerdahelyi maffia uralmának eseményeit eleveníti meg. (Erről és az írónőről itt tudsz többet megtudni!)

A könyv három nő szemszögéből meséli el azon időszakot, mikor Dunaszerdahelyen magyarnak, nőnek, vagy fiatalnak lenni egyenlő volt az öngyilkosággal. Ennek a három teremtésnek két közös pontjuk volt. Az egyik, hogy mindannyian ugyanabban a nyolcemeletes panelházban laktak. A másik pedig, hogy valamilyen formában ugyanazért rettegtek a mindennapokban.

„Megszoktuk, belefőttünk, mint béka a levesbe. Ha megfogsz egy békát, és forró vízzel teli fazékba teszed, akkor kiugrik rögtön, kapálózni kezd. De ha a langyos vízbe zárod a fazékba, és fokozatosan melegíted a vizet, akkor nem ellenkezik. Szépen lassan megfő anélkül, hogy protestálna. Hát így voltunk valahogy mi is. Voltak pillanatok, amikor el sem tudtuk képzelni, hogy jutottunk mi idáig.”

A fenti idézet nagyon jó példa arra, hogyan is néztek szembe az ott élő emberek azzal a hétköznapivá váló pokollal, amit a helyi maffia okozott számukra. Minden egyes napot abban a rettegésben töltötték, hogy vajon szeretteink épségben hazaérkeznek-e? Esetleg ki tudják-e fizetni az egyre magasodó védelmi pénzt és marad-e annyi, hogy meg is éljenek? Vagy csupán eltudnak-e menni bevásárolni, dolgozni, iskolába úgy, hogy nem esik bántódásuk? Ilyen körülmények között létezni és élni a „mindennapokat” maga a Golgota legmélye és nincs kilátás a jobbra, szebb jövőre.

„Hiába, franciának lenni szexi, szlováknak nem az. Budapesti magyarnak lenni szintén dögös és egzotikus, szlovákiai magyarnak lenni viszont őrült gáz.”

Szubjektív véleményem a könyvről, hogy rendkívül fájdalmas volt olvasni ennek a három teremtésnek a sorsát. Több szemszögből íródott, mégis egy egységet képeztek az események hálóján át. Sokszor úgy éreztem ezt már nem lehet fokozni, de tévedtem, mert az írónő bizony képes volt még jobban „belém rúgni”. Sokszor mérges voltam, vagy fuldokoltam a mérhetetlen igazságtalanságtól, de nem tehettem semmit és végül elfogytak a sorok. Mit tehet az olvasó, ha nincs fájdalmára gyógyír? Talán semmit vagy elfogadja, hogy ilyen az élet. Szenvedünk vagy szenvedtetünk, de sosincs igazán béke. Az ember képtelen nyugodtan élni saját fajtársaival, hiszen rombolni és uralkodni kell, és ha valaki gyengébb, az uralom adta mámora részegítőbb lehet, mint egy jó bor. Persze szerencsére sokan nem ilyenek, mégis azok szenvednek a legtöbbet, akiknek semmi közük az egészhez.

„– A maffiának szüksége van a politikusokra, ugyanúgy a politikusoknak is szükségük van a maffiára.”

A karakterekkel nehezen azonosultam, amit először nem értettem, míg a végére rá kellett, hogy döbbenjek, bármelyikük lehetnék éppen én is. Sőt, az egyikük bizonyos események miatt tükörképem lett és nagyon megszenvedtem.

„Ez pont olyan, mint hogy lyukas zoknira sohasem húzunk csizmát, nem indulunk útnak. A fehérneműszettnek is mindig passzolnia kell – színben, anyagban, mintában-, mert mi van, ha elüt az autó, bevisznek a mentősök, dől a vér mindenfelé, és mit szólnak majd, ha a zokni lyukas, a melltartó pedig nem passzol a bugyihoz? Hm? Na, ugye? Mit szólnak? Miccónak? – nálunk ezt így mondják.”

Júlia személye volt az egyik legkönnyebb azonosulásom, mert az ő félelmei minden második nő gyötrelmei a mai napig is.

– Úgy felnőni, hogy narcisztikus szülők parancsaira cselekszünk és tulajdonképpen felnőttként már azt sem tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. Hiszen mindig patyolattisztának kell lenni, mert mit szólnak az emberek, mit szól az anyósom, a férjem, a gyermekem osztályfőnöke. Rettegni napi szinten, hogy minden tökéletes legyen, és ha hibázunk gyomorideggel kelünk és fekszünk, a házasságunk már egy szürke máz, mely ránk keményedet, ha akarnánk se tudnánk lekaparni, de minek is, hiszen jó az úgy ahogy van. Aztán megjelenik egy férfi, egy pillantás, egy lopott szisszenés és már tudjuk, hogy valami kirobbanni készül bennünk. Próbáljuk elfojtani, küzdünk és rettegünk, hogy senki még csak észre se vegye, hogy min megyünk keresztül és bár ez maga az őrület, de mégis egyszer olyan jó lenne csak a pillanatnak élni. –

Ilyen gondolatokkal lettem egy fodrász, egy családanya és egy feleség, akinek felrobbant a megszokott közönye és belül, ott mélyen feléledt az a bizonyos „Nő vagyok, jogom van boldognak lenni” szlogen. Érdekes élmény volt az biztos.

„(…) az életben a legjobb tanácsot a fodrászok adják: emeld fel a fejed!”

Erzsi már egy teljesen más élményként csapódott le bennem:

– A reményvesztettség, a folytonos kibúvók keresése, a mások hibáztatásának elegye adta létezésünk alapjait. A napi „tea” nagyon finom, jó, ha mindig kéznél van, bár a fiunk nem örül neki, de hát, amit nem lát, az meg sem történt, nem igaz? És persze a sorozatok, hiszen annyit szenvedett már szegény Esmeralda, igazán megérdemli a jobb sorsot. De vajon, ha neki sikerül, nekünk miért nem jött össze? Persze, egyedül maradtunk és két gyereket felnevelni nagyon nehéz, amit tudtunk, megtettük. –

– De a mi drága vézna gyermekünk, az az áldott lélek, hogy megnőtt, már rá se ismerni. Van vagy két méter és olyan, mint egy szekrény és állandóan házon kívül van. Jó lenne, ha találna egy jó munkát és egy rendes kislányt, az lenne az igazán megfelelő.–

Ezek a gondolatok jutottak nekem Erzsi bőrébe bújva és sokszor úgy éreztem, hogy meg kell, hogy rázzam, fel kell, hogy ébresszem, de végül feladtam. Csak hagytam, hogy a múlt átvegye felette hatalmát, mert már nem érdekelte semmi.

„A fiam rossz úton járt, ezt tudtam, de imádkoztam érte. Jártam a templomba, beszéltem Zoltán atyával, ő is biztatott, hogy tíz miatyánk, három üdvözlégy.”

A legnehezebb és egyben legfájdalmasabb élményem pedig Hilda szerepe volt. Nem azért volt nehéz, mert fiatal és néha felelőtlenül könnyelmű volt, hanem abban a városban élni egy nyílásban lévő virágszálként nagyon letaglózott és sokszor fel is dühített:

– Sokszor úgy éreztük, hogy a szüleink túl szigorúak, de hiába nem mondunk igazat, mindig lebukunk. Ilyenkor persze bánjuk, amit tettünk, de tudjuk, hogy muszáj lesz megint, mert nem lehet elmenni sehova, és sokszor félünk azoktól a fiatal fiúktól is. Sokan vannak, mindig színes ruhákat hordanak, menőznek és durvák, jobb a békesség, de annyira jó lenne egy rendes srác, és ha felvennének az egyetemre minket. Akkor eltűnnénk ebből a porfészekből és nem kellene folyton rettegni, igen ez lenne a legjobb számunkra. –

Hilda szerepe egy mérföldkő volt a számomra, egy olyan tanulságos látásmódot kaptam általa, amelyet nem kértem és pont ezért akaratlanul is feltépőtek az én sebeim is. Vannak események, melyeket nem lehet csak úgy elfelejteni, mindig minden körülmények között ott lesz velünk. Már sosem leszünk ugyanolyanok, mint előtte, egy korszaknak vége.

A könyv valós eseményekből merítkezik, ami folyamatosan táplálta a fájdalmamat, és a kétségbeesésemet, hogy, hogyan voltak képesek embernek nevezett szörnyetegek ilyeneket tenni olyanokkal, akik semmit se ártottak nekik. Pénzt keresni: tehetség, szorgalom és akarás nélkül, ide vezet mindig. Ha nincs tehetség, még az utóbbi kettő megmenthet, és mindig van eredménye, de mások fájdalmából nyerészkedni, sőt mi több kéjelegni, az egyik legundorítóbb bűn a szememben. Nem vagyok vallásos, nem egy eszme miatt írom ezeket, hanem azért, mert összefogással egy élhetőbb világért mi vagyunk a felelősek.

„A gyerekek olyanok, mint a nyílvessző, mi kilőjük őket, útjukra bocsátjuk, de azt már nem tudjuk befolyásolni, hogy a nagy szélben, hóviharban, hurrikánban ne térjenek el, a tervezett iránytól.”

A fenti idézet is igaz, de a kilövés iránya sem mindegy merre mutat, mert egy jó szögből nehezebb a rossz irányba terelődni, tény, hogy vannak erre is példák, de sokkal kevesebb. Szülőnek lenni felelősség és nem csak lemondás. Érdekes, ahhoz, hogy háziállatod legyen, sokszor ötvenszer átgondolt tény és eshetőség. De gyermeket vállalni és a szélben elereszteni, hogy majd lesz valahogy, csak egy pillanat műve.

Ami pedig az erőszakot illeti, egyszer azt mondta nekem valaki, hogy ne drámázzak, hiszen minden második embert ér erőszak valamilyen formája. Ha nő vagy akkor nemi, ha férfi, akkor egyéb testi. Mondja ezt úgy valaki, hogy nem retteg minden érintéstől, nem undorodik a saját lététől és minden reggel van esélye arra, hogy pihentető álomból emelje fel a fejét a párnáról. De, akik átélik a borzalmakat, azoknak az álmatlan sötétség egy börtön, ha becsukják a szemüket, akkor különböző jelenetek kerülnek elő, melyeket felejteni és mélyre tuszkolni próbálnak egész nap a fényességes ég alatt. Mikor kérdezik, hogy vagy, mégis mit felelhetnél? Létezel, de csak egy héj vagy, belül nincs semmi, csak az üresség. Természetesen telnek az évek, és aki szerencsésebb, -mert erős lélek, vagy kap külső segítséget- fel fog épülni, de ugyanolyan nem lesz többet. Lesz egy az előtti és egy utáni élete, amit csak bár mélyre temet, de elfelejteni nem lehet.

Összességében elmondhatom, hogy egy nagyon intenzív és fájdalmas történetet olvashattam, amit sokáig magammal fogok vinni lélekben. Valószínűleg soha többet nem fogom újra kézbe venni, de azért nagyon hálás vagyok, hogy olvashattam és sok információra lelhettem általa.

Hogy kinek ajánlom? Igazából senkinek és mindenkinek. Egyszer érdemes elolvasni és tudomásul venni, hogy ez megtörtént és hálásnak lenni, hogy nem akkor, hanem a mostban élünk. És egy jó tanács a történetből: „Kritizálni, pletykálni, megjegyzéseket tenni mindenki tud. De egy lépést hátrálni, és megvizsgálni a probléma gyökerét, segítő kezet nyújtani, azt már kevesen.”

Amennyiben elolvasnád a könyvet, akkor a Libri oldalán be tudod szerezni.

Írta: NiKy