Az utóbbi időben egyre több olyan könyvet veszek kézbe, ami valamilyen szinten formálja a gondolkozásomat, az érzéseimet és bizony még olvasás után is többször velem van a gondolataimban. A mostani kötet is egyike a fent leírtaknak, mert bizony attól, hogy nem vagyok szülő, még számos téren érintenek a benne leírtak és lényegében teljesen egyet kell, hogy értsek az íróval, de erről később írok még. Szeretném megköszönni a Móra Kiadónak, hogy biztosított számomra egy példányt, hiszen nélkületek nem tudom, hogy mikor olvastam volna el a könyvet. Köszönöm!

Ez a kötet a Móra Családi Iránytű programja keretében jelent meg, mely elsődlegesen a szülők megsegítésére jött létre. Számos olyan önsegítő könyvek közül válogathatnak az érdeklődők, melyek könnyebbé tehetik a családi élet mindennapjait.

Jesper Juul – Falkavezérek könyvét az idei év egyik legizgalmasabb megjelenései között tartom számon, hiszen számos ön-és családsegítő kötetet volt szerencsém olvasni, de talán most először találkoztam olyan alkotóval, aki hitelesen – maga is családterapeuta és tanár – adja át olvasójának mindazt a tudást, melyet az évtizedek alatt tapasztalt és összegyűjtött. A kötet számos formában közelíti meg a család és szülők fogalmát és létét. Elsődlegesen természetesen segítő szándékkal íródott, de meghúzódik a háttérben egy bizonyos dokumentációs tényfeltárás is, hogy mi is folyik valójában a világban, érintve a családok társadalmi létét és helyzetét, valamint a politikai és emocionális hatásokat is.

Az első, ami számomra szokatlan volt, az a borító. Hiszen egy farkas falka látható a képen, mely bár sziluettként nem hivalkodó, de a kötet tematikáját tekintve, a szokatlan kategóriába esik. Ettől függetlenül hűen tükrözi a belső tartalmat. Hiszen az alkotó párhuzamot von a farkasfalkákra oly erősen jellemző hierarchia, az egyedek egymás közötti viszonya és az emberi családok között. Az alkotó meglátása szerint a fő kihívás az, hogy a szülő hogyan tud megfelelő vezetőként jelen lenni gyermeke életében és mennyire fontos annak számára, hogy a jó irányítással gördülékenyen tudjon a társadalomban szocializálódni, valamint a beilleszkedés is könnyebb legyen.

Több fejezeten keresztül és számos formában szólítja meg a szülőket. Külön részeket szán a nők és a férfiak szempontjának megvizsgálására, sőt visszamenőlegesen, a történelmen keresztül szemlélteti a család szerkezeti fejlődését. Rendkívül részletesen mutatja be, és egyben szembeállítja a különböző korszakokban megkövetelt társadalmi nézeteket, valamint hogy milyen hatással voltak az akkori családok felépítésére. Külön foglalkozik a személyes felelősségvállalással, az önbecsülés, az odafigyelés és empátia, valamint a hatalom paradoxon létével és az ezzel való visszaéléssel is. Bemutatja a különböző intézmények és a társadalom oldaláról is a család szerkezetét, valamint a terapeuták szemszögéből is kapunk némi ismeretet a mai problémákról és azok megoldásairól.

Személyes meglátásom a könyvvel kapcsolatban, hogy nagyon gördülékeny stílusban, rendkívül részletesen, de annál érdekesebben hívja fel a figyelmet a két nem közötti különbözőségekre és arra, hogy mégis hogyan tudnak egy egységet alkotni a szülői szerepben.

A világ folyamatosan változik és ehhez az embernek is alkalmazkodnia kell. A régi módszerek már nem állják meg a helyüket és sok esetben többet ártanak, mint segítenek. De ezt a meglátást lebonthatjuk a munkahelyekre is. Erre ez az idézet tökéletes példa:

A családfő, a „félelem” megtestesülését mindig is az Apa töltötte be, hiszen a férfi képviseli még mindig az erőt és a szigorúságot. Az író rendkívül érdekes és hiteles formában mutatja be ezt a szerepkört, és hogy jelen pillanatban milyen elvárt szerepet is töltenek be a családon belül ezen személyek. Nézzétek csak!

„A fiatal apukák csak mostanában kezdték el újraértelmezni a szerepüket a családban, melyben, mint társak és apák léphetnek fel. Tisztában vannak azzal, hogy rengeteget tanulhatnak a nőktől, de azt is tudják, hogy egy anyukától azt nem lehet megtanulni, hogyan lehet valaki jobb apuka, és hogyan kell apaként egyenrangú és kompetens irányító szerepet vinni a családban. Egymástól és a gyermekeiktől kell ezt megtanulniuk. Országonként hatalmas különbségek lehetnek, de lényegében a legtöbb férfi elsősorban még mindig a családjáról gondoskodó apaszerepben találja meg az indentitását. Ezenkívül sokukat a munkahelyükön még mindig bántalmaznak és megaláznak, igaz, hogy ez napjainkban már sokkal rejtettebben történik. Természetesen számos olyan vállalat is létezik, ahol ilyesmi nem fordul elő.”

A kötet külön foglalkozik a személy különböző jellemzőivel, ide értve a személyes felelősségvállalást, proaktivítást és az értelmi és érzelmi intelligenciát is.

Vagy pedig:

„Proaktív egy felnőtt, ha képes saját céljainak és értékeinek megfelelően cselekedni ahelyett, hogy kizárólag a gyermek szavaira vagy tetteire reagálna. Empátia az a képesség, hogy egy másik ember lelkiállapotába bele tudjuk élni magunkat. A rugalmasság azt jelenti, hogy tekintettel vagyunk mind a gyermekben, mind a bennünk zajló változásokra – ahelyett, hogy mindig következetesek maradnánk. A gondoskodás és a párbeszéd lehetővé teszi, hogy észrevegyük a gyermek kívánságait, igényeit, ötleteit, érzéseit, és ezek szerint cselekedjünk – még akkor is, ha ezek a saját kívánságainkkal, igényeinkkel, ötleteinkkel és érzéseinkkel ellentétes. Azoknak a felnőtteknek, akik így irányítanak, a személyes tekintélyük a legfontosabb.”

Jómagam is szenvedtem mind gyermekként, mind pedig felnőttként is az úgynevezett kettős mérce lététől. Bár régen sűrűn előfordult, bizony még napjainkban sem ritka ez a jelenség a gyermekek életében. Nézzétek csak!

„Az egyik legártalmasabb szokás, ami egy felnőtt-gyerek kapcsolatban előfordulhat, az az, ha a felnőtt következetesen a gyerekét vagy a tanítványát hibáztatja a saját tévedéseiért. Ennek pedig mindig az volt és még ma is az az üzenete, hogy: ha jó a kapcsolatunk, az az én sikerem, ha nem, az viszont a te hibád. Ez a kettős mérce kétszáz éven keresztül jól működött, és általánosan elfogadott kifogással szolgált a szülők és a tanárok számára, azonban sajnos még ma is gyakori, annak ellenére, hogy az emberi kapcsolatok természetéről szóló tények egészen mást mutatnak.”

A következő két idézet, pedig számomra nagyon fontos gondolatokat indított el bennem, kíváncsi vagyok, hogy mit szólsz ehhez kedves olvasó!

Az első:

„A gyerekek úgy tanulnak, ahogyan a tudósok, nincs szükségük útmutatásra, és pontosan így kellene nekünk is megtanulni velük és tőlük azt, hogy miként tegyünk szert jó és egészséges felnőtt-gyerek kapcsolatra. A szocializáció mindenhol és mindig jelen van, és alkalmazkodásra tanítja a gyerekeket. Csak a szülők tudják biztosítani annak a lehetőségét, hogy a gyerekben egészséges egyensúly alakuljon ki a személyisége és az alkalmazkodása között, és hogy később ez a fiatal felnőtt egyensúlyban lévő döntéseket tudjon hozni. Az oktatási intézmények hajlamosak arra, hogy általánosítsanak, és azokról a problémákról (és néha veszélyekről is) panaszkodjanak, amelyek azzal járnak, ha minden gyerek személyiségét külön-külön kezeljük. Teljesen félrevezető és sok ember véleményét megmérgező gondolat az, hogy az erős egyéniségű személyek veszélyt jelentenek a csoportra, valamint veszélyeztetik a családban és a társadalomban meglévő szolidaritást.”

És a második:

„Úgy tűnik, az a társadalmilag általánosan elfogadott vélemény, hogy a mentális és pszichoszociális egészségünk viszonylag rendben van, egyáltalán nem állja meg a helyét. (…) Az életmódunkra visszavezethető betegségek száma nő, ahogyan azok a fiatalok is egyre többen vannak, akik munkaképtelenségük miatt rendszeres segélyre szorulnak, valamint a „sajátos nevelési igényű” gyerekek száma is állandóan növekszik. A legális és illegális drogok fogyasztása a „jól működő” felnőttek körében rekordmagasságokat ér el. A krónikus alkoholisták és az öngyilkosságot elkövető gyerekek és fiatalok százalékos aránya is emelkedik. Napról napra egyre több függőséggel találkozunk, folyamatosan többen tartoznak a „munkamániások”, a vásárlás-,szex- vagy szerencsejáték-függők közé. Az orvosi, illetve gyógyszeres kezelésre szoruló gyerekek és fiatalok száma pedig hihetetlen gyorsasággal emelkedik, és ugyanennyire hihetetlenül magas az olyan speciális pszichiátriai kezelésen részt vevő gyerekek aránya, ahol a gyerekkori stresszt kezelik.”

És számomra azért is kiemelkedőek az író meglátásai és javaslatai, mert nem bánik kesztyűs kézzel a politikusokkal sem, valamint a családsegítő munkatársak terápiás módszereit is kritizálja.

„Döntő különbség van aközött, ahogyan ezeknek a szakmáknak a dolgozói a felnőtteknek próbálnak segíteni, és aközött, ahogy a gyerekeknek. A felnőtt pácienseknek a modern pszichoterápiás módszerek (kivételt jelentenek a behaviorista módszerek) és mozgásterápiák is úgy segítenek, hogy lehetővé teszik számukra azt, hogy kapcsolatba lépjenek önmagukkal, a személyes történetükkel, az érzéseikkel, az értékeikkel, a határaikkal, a lehetőségeikkel, a döntéshozó képességükkel. Mindent megtesznek azért, hogy az egyént felszabadítsák, hogy javuljon az önértékelésük, és ez általában sikerül is nekik. A páciensek elemi érdekeit tartják szem előtt.”

Valamint:

Ám ha (…) a terapeuták vagy a kollégáik kisgyerekeknek vagy fiataloknak próbálnak segíteni, nagyon sokszor csak azon fáradoznak, hogy a gyerekek és fiatalok viselkedését a családhoz vagy a számukra nem éppen megfelelő pedagógiai intézményhez igazítsák. Ezeknek a kezeléseknek a sikerét a konkrét tünetek megszűnésével mérik. Ráadásul nem hivatásos szakember nem is foglalkozhat velük! Mikor láttak utoljára olyan terapeutát, aki kézen fogta a gyermeket és elsétált vele az óvodába vagy az iskolába, majd azt javasolta ezeknek az intézményeknek, hogy változtassanak a módszereiken, illetve olyanokat kövessenek, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyerekből erős és egészséges felnőtt válhasson? Feltehetőleg soha, vagy talán egyszer-kétszer. A kisgyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó szakembereknek nem az a feladatuk, hogy a páciens életminőségén javítsanak, hanem ehelyett sajnálatos módon a munkaadóiknak és az intézményeknek próbálnak megfelelni. A legtöbb esetben ők ezt nem így látják, de valójában ez az, amit tesznek. Ha a felnőttekkel dolgoznának így, akkor vagy eltűnnének a pácienseik, vagy elveszítenék a munkájukat.”

A könyv utolsó fejezeteinek egyikében pedig felfedezhetjük a „falkavezér” nevelési formákat, azaz a szülői nézetek különböző fajtáit, külön taglalva az előnyeit és természetesen a hátrányokat is.

Összességében elmondhatom, hogy egy rendkívül részletgazdag és hiteles írást olvashattam az író tollából. Nagyon sok szemszögből vizsgálja a családi és szülői létet, valamint rávilágít a szülő-gyermek kapcsolat buktatóira és javaslatot tesz ezek megoldására.

Ajánlom minden szülőnek, pedagógusnak és bizony minden olyan olvasónak, akik szeretnék megérteni önmagukat is.

Hiszen ne feledjétek: „Minden nap valami újat tanulunk.”