Philip K. Dick – A kozmosz bábjai

“ – A régi város még mindig itt van. – Itt ám. Nem semmisült meg. Eltemették a felszín alá. Rárakódott valami réteg. Valamiféle sötét köd. Valamiféle illuzió. Azok idejöttek, és minden bevontak ezzel a fekete köddel. De az igazi város még ott van alatta. És vissza lehet hozni.” Minap kedves barátommal heves vitát folytattam egy közös emlékünk kapcsán. Meg voltam győzödve a saját forgatókönyvem igazáról az események láncolatát illetően, míg ő igyekezett engem cáfolni. Agyamban élénk emlékképek vonultak fel, amelyek tovább erősítették a hitemet és bizalmamat saját memóriámban, egészen addig, amíg vitapartnerem cáfolhatatlan bizonyítékkal nem állt elő, amely logikailag és empirikusan...

bővebben

Philip K. Dick – A tökéletes fegyver

“- Hibát követek el, amikor sajnálom magam? Amikor harcolok a városházával? Amikor szovjet hivatalnokokkal beszélek kávészünetben? – Várt; nem történt semmi. - Amikor azt hiszem, hogy azoknak, akik állítólag gyilkoló, csonkító, romboló gépeket csinálnak, kéne annyi erkölcsi integritásuknak lenni, hogy tényleg gyilkoló, csonkító és romboló gépeket csináljanak, ne csak bonyolult ürügyeket, amiből végül olyan semmik, olyan dekadens újdonságok sülnek ki, mint te?” Mennyire képes integrálni vagy megosztani a társadalmat, illetve legitimálni a hatalmat egy valós vagy mesterségesen kreált külső fenyegetés? Falkaszellem vagy önvédelmi mechanizmus? Érdekében állhat-e valaha is a vezető...

bővebben

Philip K. Dick – A jövő orvosa

“Ahogy visszafelé hajtottak Stenog házához, Parsosn a csillogó szemű férfiakat és nőket nézte az utcán. Erős orrok ás állak. Makulátlan bőr. Impozáns férfiak és telt keblű nők szép faja, mind fiatalságuk teljében. Nevetve élik az életüket a remek városukban. Egy ízben megpillantott egy férfit meg egy nőt egy keskeny rámpán, két tornyot összekapcsoló csillogó fémszálon. Egyik sem volt idősebb húsznál. Kézen fogva iparkodtak, beszélgettek és mosolyogtak. A lány arca kicsi és éles volt, karja karcsú, apró lábfejét szandálba dugta. Meleg arca tele élettel és boldogsággal. És egészséggel. Pedig ez a társadalom a halálra épül. A halál a mindennapi életük része. Emberek haltak meg, és senkit nem...

bővebben

Philip K. Dick – Vulcanus kalapácsa

“- A háború előtte ért véget, a bolygónk nagy része romokban hevert. Drasztikus lépésre volt szükség, nehogy egy újabb háború elpusztítsa magát az emberiséget is. Szükség volt valamire, egy mindent átfogó szervezési elvre. Nemzetközi kontrollra. Olyan törvényre, amit sem ember, sem nemzet nem tud megszegni. Oltalmazókra volt szüksg. De ki figyeli majd az Oltalmazókat? –mondta tovább. – Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy ez a nemzetek felett áll testület mentes lesz a gyűlölettől és elfogultságtól, az állatias szenvedélytől, ami egymás ellen uszította az embereket évszázadokon keresztül? Nem örökölné ez a szervezet, mint minden ember alkotta testület ugyanazokat a gyarlóságokat, nem...

bővebben

Philip K. Dick – Repedés a térben

“Kár, hogy már azt sem engedik, hogy az ember csak úgy megölje magát, mint pár éve – mormolta. – Az megoldaná a problémát. - Az egy hibás törvény volt – jelentette ki Myra. Akármilyen tökéletlen a mélyálom, még mindig jobb, mint az önpusztítás régi formája egyéni alapon.” Az emberiség evolúciós történelme során a szűkülő élettér problémáját legtöbb esetben saját fajtársai vagy más fajok rovására elkövetett erőszakkal oldotta meg. Vajon milyen lehetőségek maradnak, ha már a Föld összes erőforrását elhasználtuk és nem találtunk az emberi léptékkel felfedezhető galaxisban semmilyen más gyarmatosításra alkalmas égitestet? Philip K. Dick - Repedés a térben című regénye az Agave Kiadó...

bővebben