„Nagymama és nagypapa. Két szó, amely meg tud vigasztalni, mint egy vallás, vagy egy mamutfenyő.”   Kevés olyan szerzőt tartok számon, aki az első sorától az utolsó betűig képes a teljes figyelmemet, minden idegszálamat, minden lélegzetvételemet magához kötni. Hiszen hol elakad a lélegzetem, hol kapkodóvá válik, hol sírva fakadok, hol mosolyra görbül ajkam, hol szívemen repedés kezdődik, hol összeforrni látszik és mindezt egyetlen történettel elérve, amely jelent esetben Jón Kalman Stefánsson – Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről című regénye. Ebben a könyvben benne van minden, amit felsoroltam fentebb és talán kicsivel több is, mint kellene. Már maga a borító is olyan csodálatos...