„– Csókolom! Segíthetek? – kérdezi a cipekedő nénit, aki ezt foghíjas mosolyával elfogadja. – Nagyon szépen köszönöm, kisfiam! – hálálkodik már bent a földszinti szobakonyhás lakásában. Előveszi a szatyrát hízlaló lufit és leereszti. – Igazából semmi nem kellett. Az üzletben egy kis pletyka közepette apránként felfújom, végül összekötöm a száját, betuszkolom a szatyromba és elköszönök. Ennyi kikapcsolódásom van napi szinten.”   Kissé szokatlan stílussal találkoztam ebben a csepp kötetben. Rólam köztudott, hogy nagyon kedvelem Tillmann Pentele szerző írásait, bár eleddig csupán költői vénájából szívtam ki a kissé édessé vált nedűt, amely éhes lelkemnek egyre kevesebbet adott....

bővebben