„A szótár egy történelmi emlékmű […], bizonyos értelemben egy nemzet története, és a nyelv tévútjai ugyanolyan tanulsággal szolgálhatnak, mint helyes irányai.”

Nem egészen erre számítottam, amikor kézbe vettem Simon Winchester – A professzor és az őrült című ismeretterjesztő kötetét. Hogy pontosan mit vártam nehéz szavakba foglalni, de nyilván valamilyen formában tudományos munkát, amelyet részben valóban meg is kaptam. Ugyanakkor mind inkább egy memoár töredéket véltem felfedezni, amely nagyon olvasmányos formában meséli el két ember tragikus sorsát egy szótár születésével egyetemben. Az Oxford English Dictionary egy nagyszabású nemzeti kincs, amely több évtized alatt születhetett meg, több száz önkéntes áldozatos munkájának köszönhetően. Ilyen volt többek között Dr. William Chester Minor (1834.06.22 Srí Lanka-1920.03.26. New Haven), aki sajátos „élettragikumának” köszönhetően tudott értékes munkát biztosítani eme project létrejöttében. Hosszú éveken keresztül járult hozzá ahhoz, hogy ez a szótár megszülethessen. Dr. James Murray (1837.02.07 – 1915.07.26) az Oxford English Dictionary főszerkesztőjeként éveken keresztül levelezett Minor-ral, nem is sejtve, hogy segítője milyen speciális körülmények között végzi feladatát. Mindazonáltal a két orvos közötti barátság nemcsak a könyvek szeretetén alapult az állítások szerint, függetlenül attól, hogy sok évig csak levél formájában kommunikáltak egymással.

„A XVII. és XVIII. századi Anglia nagy szótárkészítőinek teljesítménye valóban lenyűgöző. Műveltségük páratlan volt, tudásuk lehengerlő, hozzájárulásuk az irodalomtörténethez maradandó. Mindez tagadhatatlan, de bármilyen kegyetlenül hangozzék, fel kell tennünk a kérdést: ki emlékszik ma már a szótáraikra, és kinek válik hasznára, amit alkottak? Erre a kérdésre az a keserű igazság a válasz, amely sok más úttörő teljesítményét is elhomályosítja tárgyunktól messze eső területeken, amelyeknek semmi közük a szótárakhoz. Mai szemmel nézve ilyen egyszerűen állnak a dolgok: akármilyen kiváló lexikográfus Thomas Elyot, Robert Cawdrey, Henry Cockeram és Nathaniel Bailey, akármilyen mesteri és korszakalkotó munkát végzett Samuel Johnson, a Nagy Szellem, teljesítményük ma csupán ugródeszkának látszik, csodálatos alkotásaik alig többek különlegességeknél, amelyeket adnak-vesznek, gyűjtenek és elfelejtenek.”

Azt nem tagadom, hogy bizonyos részeknél cseppet száraznak éreztem a szöveget, főleg a szótár keletkezésének elbeszélésekor alakultak ki bennem ilyen benyomások, ám csak szórványosan tört rám némi álmosság, a kötet háromnegyede nagyon is lekötötte figyelmemet.

Amit Dr. William Chester Minor életéről olvastam, rendkívül mély benyomást keltett bennem, ugyanakkor nagyon fájt a szívem ezért az intelligens, bátor férfiért, akinek nem adatott meg a nyugodt élet. Megjárva a háború borzalmait, hiába vívott ki magának hivatásos katonaorvosi pozíciót, a vele járó pozitív javakkal már nem élhetett. Bár az is igaz, hogy többek között ennek köszönhette élete hátralévő részére járó apanázsát, amely bőven elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a körülményei ellenére, „jól” éljen. Talán két olyan hibát követett el élete folyamán, amelyek hozzájárultak a mai néven ismert skizofréniához, valamint a külvilágtól való elzárásához. Az első és legfontosabb a nők iránti szenvedélye, amely fiatalkorától kezdve terelgette útján a fertőbe, nem kímélve testét a nemi betegségektől. A másik „bűn” pedig egy tévedésből elkövetett gyilkosság, amely szabad életét meghatározta.

„Különösen szeretett olyan emberekkel találkozni és beszélgetni, akik átélték a történelem sorsfordító pillanatait. Egyszer talált egy vénséges vén aggastyánt, aki ismert valakit, aki jelen volt, amikor a parlament 1689-ben kikiáltotta Vilmos és Mária közös uralkodását; […]”

Őszintén szólva elgondolkodtam azon, hogy hány tragikus sorsú embernek köszönhetjük, mai kényelmünket. A szótár manapság digitális formában használandó, nem pedig a könyvekből, ám az alapokat ezek a különleges személyek tették le, akikről jó, ha néha olvashatunk egy-két kötetben, cikkben. És pont ezért is rendkívül fáj a lelkem ezekért a kegyetlen sorsokért, hogy ilyen különleges, kiváló elmék tűnnek el a történelem ködében. Ráadásul az utánuk fennmaradó tárgyak műkinccsé válnak, amelyek rosszabb esetben magánkézre, jobb esetben pedig állami tulajdonba kerülnek. Tehát mindenki kereskedik velük, csak amíg élt a megalkotó, addig senki nem törődött vele igazán… Mindegy erről napestig tudnék írni, de ez nem ide tartozik.

Egy apró hiányosságot véltem felfedezni, ez pedig a fotók, illusztrációk hiánya. Szeretem megnézni, hogy miről olvasok, abban az esetben, ha történelmi dokumentációs, természettudományos vagy ismeretközlő témával foglalkozik az adott mű.

A könyv ezektől függetlenül is nagyon tetszett, egyáltalán nem bántam meg, hogy kézbe vettem. És köszönöm a kiadónak, hogy ilyen különleges köteteket is elhoz a számomra, számunkra.

Elsődlegesen azon olvasóknak ajánlom, akiket érdekel a történelem és a nyelvészet sajátos keveredése, egy csipetnyi pszichés betegséggel fűszerezve, hiszen eme kötet nemcsak a két orvos barátságát és életét kívánja bemutatni, hanem minden idők egyik legnagyobb tudományos munkájának gyümölcsét, amely jelen esetben az Oxford English Dictionary.

Amennyiben úgy érzed, hogy szívesen elmerülnél ebben a különleges könyvben, akkor nem kell mást tenned, mint a Park Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy