Vannak könyvek, amelyek nem egyszerűen csak egy történetet mesélnek el, hanem csendesen mellénk ülnek, és kérdéseket hagynak maguk után. A fény árnyékában ilyen regény. Egy apa és egy fiú története, amelyben a valóság és a képzelet határai elmosódnak, és ahol a kimondatlan félelmek, veszteségek és hitek saját világot teremtenek.

Mike Buda első regénye bátor vállalás: egy súlyos mentális betegség, a skizofrénia ábrázolása a dark fantasy keretein belül. Az alábbi interjúban az alkotás folyamatáról, a valóság és képzelet viszonyáról, valamint azokról a kérdésekről beszélgetünk, amelyek túlmutatnak a műfaji határokon – és amelyek talán sokunkat érintenek.

 

Mi volt az a belső vagy külső impulzus, amely elindította benned: A fény árnyékában történetét?

Erre egyértelmű választ tudok adni. Az édesapám halála utáni gyász ösztönzött írásra. Apukám elvesztése több mindent kihozott belőlem, és ezek közül az egyik az írás volt. A kéziratot aztán jó időre félretettem, majd hosszú évekkel később újra elővettem, és folytattam. Végül ez a történet kerekedett ki belőle.

Elsőkönyves szerzőként mennyire volt benned félelem attól, hogy egy ennyire összetett és érzékeny témához nyúlsz?

Semennyire. A történet megfogalmazódott bennem, és muszáj volt kiírnom magamból. Eleinte fel sem merült, hogy regény lesz belőle, egyszerűen csak írtam, hobbiként, és nagyon tetszett az alkotói folyamat. Idővel azonban körvonalazódott, hogy talán több van benne, mint egy naplószerű, keszekusza történet.

A kézirat sokat formálódott az újraolvasások során, majd amikor úgy éreztem, hogy elérkezett az idő, kiadót kerestem. A legtöbb szóra sem méltatott, néhányan viszont visszajeleztek, de más-más okokkal elutasítottak. Volt, aki nem látott fantáziát a regényben, más YA fantasyban gondolkodott, megint más túlkorosnak talált, de akadt, akit az elsőkönyves státuszom tartott vissza.

Végül a regénypályázatok felé fordultam. Próbálkoztam az Aranymosáson, ahol jó kritikát kaptam, de a második körben kiestem, a Holnap Magazin pályázatán viszont nagy örömömre a győztesek között találtam magam. 🙂

Tudatos volt már a kezdetektől a valóság és a fantasy világ ilyen szoros összefonása, vagy az írás során alakult így? Számodra hol húzódik a határ képzelet és valóság között – létezik-e egyáltalán éles vonal?

A történet eleinte csak a fantasy meséről szólt. A skizofrén szál ötletét a feleségem vetette fel, ami különleges színt vitt a regénybe. Először csak bevezetésnek és befejezésnek szántam, de végül annyi életesemény bukott a felszínre, hogy minden mesefejezet között lett egy-egy közjáték.

Személyes dolgokat papírra vetni mindig kényes, és az írás során ez külön kihívás volt. A valóság és a képzelet határa nálam mindig is keskeny volt, ugyanakkor van egy oldalam, ami nagyon is a földön jár, hogy kiegyenlítse azt, amikor pár centivel a föld felett lebegek. 🙂

Hogyan készültél fel a skizofrénia ábrázolására (kutatás, személyes történetek vagy szakirodalom)?

Elsősorban személyes történetekre támaszkodtam. A kritikákban többen is jelezték, hogy szívesen olvastak volna még erről a témáról, de ahogy korábban is említettem, nagyon nehéz ennyire személyes dolgokról írnom.

Volt benned félelem attól, hogy az olvasók félreérthetik vagy leegyszerűsíthetik ezt a betegséget?

Nem. Szerintem az emberek jó része – főleg a könyvmolyok – alapvetően empatikusak. A skizofréniát ráadásul misztikum lengi körül, több film is foglalkozott ezzel a témával, és némelyek kultuszstátuszba emelkedtek.

Egy viszont biztos. Ezt igazán mélyen csak azok érthetik meg, akiknek volt hasonlóban részük, és most nem feltétlenül skizofrén családtagra gondolok. Bármilyen más tragikus betegségben szenvedő, vagy balesetben megsérült rokonnal való együttélés képes mélységet adni a történetemben rejlő emberi érzések megértéséhez. Éppen ezért a regényem olvasásához szükséges egy bizonyos fajta érettség. Nem YA fantasy, és talán több is, mint fantasy.

Mit tartottál a legfontosabbnak: a diagnózis pontosságát vagy az érzelmi igazság megmutatását?

Az érzelmi igazság megmutatása volt számomra a legfontosabb. Nem vagyok pszichiáter, így csak a saját tapasztalataimat tudtam megosztani. A fantasyhoz kapcsolódó részeket leszámítva nem is kellett kiszíneznem, maga a kőkemény valóság.

A regény azonban szándékosan nem ad választ arra, hogy a történet egy skizofrén elme látomásai, vagy egy másik világ igaz története. Ez a kérdés nyitva marad. Számomra is. 😉

Miért döntöttél úgy, hogy egy fiatal fiú nézőpontján keresztül meséled el ezt a történetet?

A saját tapasztalataim alapján ebbe a szerepbe tudtam magam a legkönnyebben beleképzelni, melyet aztán kiszíneztem a fantasy szállal. Emellett az egész történet egy életút is, hiszen a történet vége felé már a mesélő is felnőtt.

Mit gondolsz arról az olvasói véleményről, hogy a könyvedben a fantasy elemek a skizofrénia „belső logikáját” követik?

Érdekes volt olvasni ezt a véleményt, és kicsit meg is lepett, hogy egyes olvasók ilyen mélyen belegondoltak. Engem váratlanul ért, és bevallom, észre sem vettem. Ha volt ihlet, csak írtam, mintha tényleg íratták volna velem, és persze mint a regény megalkotója, más szemszögből látom az egész történetet. Hiszen én végig tudtam, hogy mi történik a szereplőkkel, sőt, már most tudom, melyik karakterrel mi fog történni a harmadik, lezáró kötetben, és még azt követően is, ha esetleg lesz negyedik kötet. Így számomra nem tűnt fel, hogy sokszor valóban olyan az egész, mintha a skizofréniára emlékeztetne. Ez egy nagy olvasói felismerés volt, amit magam sem vettem észre. 🙂

Az viszont biztos, hogy a valóság és a képzelet határa gyakran elmosódik, és a történet olvasható igaz történetként és fantasyként is. Ez alapvető cél volt a regénnyel kapcsolatban. Én kifejezetten szeretem a szimbolikát, és bár ebben a kötetben még csak módjával alkalmaztam, a folytatásokban bátrabban használom.

A történet fő kérdése pedig az, hogy egy skizofrén láthatja-e a valóságot, vagy egy bizonyos fajta valóságot, amit mások nem, és vajon a tudat és a valóság milyen kapcsolatban áll egymással. Elvégre mindenkinek más a valósága…

Erka alakja a történetben kulcsfigura lett. Számodra mit testesít meg ő?

Erka, vagyis Arikán – jobban szeretem a sztyeppei nevét – valóban a történet főszereplője. Egyben párhuzamot mutat a kerettörténet mesélőjével, hiszen mindketten felnőnek a regény során. Bár a mese nem egészen egy évet ölel fel, Arikán lélekben és gondolkodásban is érettebbé válik, és a második, valamint a harmadik kötetben ez a fejlődés még hangsúlyosabb. Az események megedzik a lelkét, de hogy jó vagy rossz irányba, azt majd mindenki eldönti maga.

Arikán számomra a világra rácsodálkozó fiatalt testesíti meg, aki szembesül a borzalmak és tragédiák valóságával, melyek formálják a lelkét és a jellemét egyaránt, miközben az elfogadás és a kitaszítottság kettősségével él, és még egy másik világot is lát.

Van olyan karakter, aki közelebb áll hozzád, mint a többiek?

A szereplők valamilyen szinten az életem során, valamint filmekből, könyvekből, mesékből megismert hősökből, antihősökből és hétköznapi emberekből formálódtak. Ezek a karakterek és történeteik alakították a fantáziámat, és valószínűleg a tudatalattim részei mindahányan. Éppen ezért nálam nincsenek patyolattiszta, sem velejéig gonosz szereplők. Mindenki emberi, saját gondolatokkal, vágyakkal és gyarlóságokkal, melyeket a világuk – kultúrájuk, vallásuk, stb. – formál.

Kedvenc karakter több is van: Arikán, Sigurd, Agnarr és Niomé, mind más miatt különleges számomra. Arikánról már beszéltem, de Sigurd legalább olyan nehéz és misztikus utat jár be. Agnarr a vicces, hedonista harcost testesíti meg, míg Niomé a fényt.

Visszatekintve változtatnál-e a regény tempóján vagy szerkezetén?

Kényes kérdés. 🙂 Sok zenész hasonló kérdésre azt mondja, hogy igen, és nem is szeretik visszahallgatni a korábbi szerzeményeiket, mert az jár a fejükben, mit és hol változtatnának meg.

A kritikák között szerepelt, hogy a regénynek kissé gyors a tempója, sok a szereplő – főleg az elején –, valamint kevés a leíró rész. A regénypályázatnak azonban voltak formai és tartalmi követelményei, például oldalszám meghatározása. A kéziratom hossza pedig éppen határon belül volt, így ha lassítani akartam volna a tempón, az egész első kötetet át kellett volna dolgoznom, és csak két részben tudtam volna megírni.

Én egyébként is úgy gondolkodom, hogy minden sorsszerű. Ennek megfelelően így kellett megvalósulnia a regénynek, minden erényével és hibájával együtt. Ha változtatnék is, csupán minimálisan – a szerkesztésen és a fogalmazáson –, de a történet tartalmához és lényegéhez nem nyúlnék.

A regény egy trilógia része, ezért vannak benne olyan elemek, események és szereplők, amelyek később kerülnek kibontásra, megmagyarázásra. Engem sosem zavart a „to be continued” felirat a filmsorozatok végén, és a horgokat is kedvelem. Éppen emiatt minden fejezetbe igyekeztem beletenni kisebb-nagyobb meglepetést, csavart. Azt pedig különösen szeretem, ha van legalább egy olyan szál, ami végigfut a történeten, és aminek a miértjét talán csak a legvégén értjük meg. A feleségem ezekben nagyon sokat segített, ötletekkel, bátorítással, tanácsokkal, de bölcsességekkel is, amelyek a szereplők szájából hangzanak el.

Mit tanultál ebből a könyvből íróként – mit csinálnál másképp a következőnél?

Mit tanultam meg? Írni. Az olvasástól sokat fejlődik az ember, főképp a szókincs, de az írás ezt magasan felülmúlja. Kialakul az író saját írástechnikája, szófordulatai – bár ez rossz irányba is elviheti az embert –, és bizony több esetben is utána kell nézni az aktuális helyesírási szabályoknak, valamint a szóismétlések elkerülése végett a szinonimák révén is bővül a szóismeret.

Mit csinálnék másként a következő könyvnél? Semmit, mert már szerkesztés alatt van. 🙂 De valójában sem csinálnám másképp. Mint mondtam, hiszek a sorszerűségben, ráadásul a véleményem szerint a második könyv sok mindenben felülmúlja az elsőt. Amit pedig másként csinálnék, már megtettem. Bátrabb lettem, és le mertem írni azt is, amit az első kötetnél még nem. Bár talán nem is ott volt helye.

A szerkezet ugyanolyan marad. A történet továbbra is két síkon halad, a valóság és a fantázia világában. A mese fejezeteit megszakítják a közjátékok, és mindegyik megkapja a maga kis mottóját egy-egy híres idézet (film, könyv, dalszöveg, stb.) formájában.

Az ismeretterjesztő vonal is megmarad, amit amolyan küldetésemnek tartok. Olyan rég elfeledett dolgokról mesélek, amelyek már az első könyvben is szerepeltek (vikingek, magyarság, egyéb társadalmak, néprajz, régi tudományok, állatfajok, stb.). Kisebb-nagyobb áthallással aktuálpolitikai, kultúrák közötti és női jogokkal kapcsolatos gondolatok is felbukkannak.

Emellett külön figyelmet fordítok arra, hogy a csata- és ostromjelenetek valósághűek legyenek, ne hollywood-i látványharcok mindenféle életszerűség nélkül.

Az easter eggekről sem feledkeztem meg, bár eddig az első kötettel kapcsolatban sem jelezte senki, hogy talált volna egyet is. 🙂

Mit szeretnél, milyen érzéssel tegyék le az olvasók a könyvet?

Azt szeretném, hogy az olvasók elgondolkodva tegyék le a könyvet, és ha lehet, már közben is elmélkedjenek a történteken, a világon és akár önmagukon is. Emellett örülnék, ha élményként gondolnának vissza a regény elolvasására.

Tudom, hogy a fantasy címke sokakat elriaszt, főleg azokat, akik nem kedvelik ezt a zsánert, én azonba úgy gondolom, hogy a történetem több mint egyszerű fantasy. Ha nem ragaszkodunk a szigorú kategóriákhoz, akkor sokkal inkább azt mondanám, hogy fantasy/sci-fi/pszichológiai/filozófiai fikció.

Szerinted mi veszélyesebb: az, ha valaki elveszíti a kapcsolatát a valósággal, vagy ha vakon hisz egyetlen igazságban?

Ó, erre a könyvemből egy idézet megadja a választ! Roland de Schwerend, a Templomos Lovagrend nagymesterének a szájából hangzik el a mondat: „A vak hit a legveszedelmesebb a világon.”

Mit jelent számodra a cím: A fény árnyékában? Mikor jelenik meg a sorozat következő része?

A fény árnyékában cím számomra szimbolikus jelentéssel bír, és sokféleképpen értelmezhető. A fény és a sötétség egymás nélkül nem létezhet, de közöttük ott van az árnyék.

Vannak, akik azt mondják, hogy egy jó fantasy történet lényege a jó és a rossz küzdelme. Ezt elfogadom, és én is szeretem az ilyen történeteket, mégse sarkosítottam le a karaktereimet ennyire. A filmkritikusok szerint az amerikai westernt az különbözteti meg a spagetti westerntől, hogy míg az előbbinél a jó és a rossz szereplők látványosan elhatárolódnak – a jók tiszta, vasalt ruhában, megborotválkozva, a rosszak koszosan, büdösen, borostásan mutatkoznak –, addig az utóbbinál a cselekedeteik által lehet őket megkülönböztetni. Hasonló a helyzet az én karaktereimmel. Senki sem teljesen jó, senki sem teljesen rossz, és a tetteik határozzák meg őket. Persze nem állítom, hogy a történetemben nincs komoly főgonosz, de ezt hagyjuk meg a következő kötetekre.

Az első könyv kerettörténetének mozgatórugója a skizofrénia volt, de a folytatásban a gyász adja az alapot, még ha nem is oly hangsúlyosan. A halál, temetés és gyász témaköre azonban a fantasy mesében is több helyen fel fog bukkanni.

A második kötet kiadási munkálatai decemberben kezdődtek, és várhatóan február-március környékén jelenik meg a Holnap Magazin gondozásában A fény árnyékában 2. – Álomvilág címmel, e-könyv formátumban, a kiadó webshopjában.

Hálásan köszönöm ezt a csodás interjút a szerzőnek és további sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, akkor A fény árnyékában című könyvet, a Holnap Magazin Kiadó weboldalán tudod megrendelni.

Írta: NiKy