„Az az időszak, amely alatt az esemény zajlik, csak a fizikai-kémiai mérésekből kapott, feltételezett időpontra vezethető vissza. Ez az 54. évezred csalóka, azt segíti csupán, hogy az elménk belekapaszkodhasson egy pontba, olyan, akár egy világítótorony, amely az eltévedt hajókat vezeti. Az 54. évezred valójában statisztikailag valahol az 52. és 57. évezred közötti időszakot jelenti. Több mint öt évezredet. Ez az öt évezred pontosan annyi idő, mint ami elválasztja az első lábnyomot a Holdon az első egyiptomi dinasztiától. Tehát ez nem emberi léptékű időintervallum, de még az általunk megértett kultúrák és társadalmak léptékében sem, és még annak ellenére sem, hogy a szájhagyományokkal rendelkező népek az emberi emlékeket és hagyományokat jóval ötezer éven túl is átadják, továbbörökítik. Az írással rendelkező társadalmak azonban törékenyebbnek tűnnek az emlékezet szempontjából, jobban ki vannak téve a felejtésnek, mint a szájhagyománnyal rendelkező populációk.”

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a közoktatásban lefutott karrierem során a történelem volt a kedvenc tantárgyam, de nem fenntartások nélkül. Halálosan untam például a politikai ideológiáktól átfűtött munkásmozgalmak küzdelmeit és kínosan éreztem magam minden egyes hamvába halt magyar szabadságharc vagy felkelés évszámainak bemagolása során. És erre az alsó polcra került az emberiség őstörténete is. Természetesen a háztartási keksz mellett a mi otthonunknak is elengedhetetlen kellékét képezte az Élet az ember előtt (Gondolat, 1979), és imádtam a félelmetesen idegen és titokzatos, kissé mesevilágnak tűnő őstengerek élővilágáról szóló csodaszép illusztrációkat lapozgatni. Aztán valahogy amikor a nagy szőrös ősemberekhez értünk, a lelkesedés tovaszállt. Valószínűleg a bevezető idézetben is taglalt felfoghatatlan időintervallumok miatt az egész fejlődéstörtétünk valami képlékeny, feltételezésekből és hipotézisekből álló maszlagnak tűnt, rengeteg lyukas folttal. Az egyik, az események véletlenének köszönhető szenzációs felfedezés és elmélet egészen addig érvényes, amíg a következő szerencsés ásóvágás azt felül nem írja. Tudom, sarkítok, és ezzel nem akarom azt állítani, hogy a vallási dogmák megnyugtatóbb választ adnának, sőt!

Ezekkel a fenntartásokkal fogtam tehát bele Ludovic Slimak – Az utolsó Neander-völgyi című írásának olvasásába, amely a Corvina Kiadónak köszönhetően jelent meg 2024-ben magyar fordításban.

A szerző világhírű francia paleoantropológus, aki több, mint 200 tudományos publikációt jelentetett meg a témában, nem beszélve az általa vezetett rengeteg ásatásról a világ számos táján, így szakmai autenticitás szempontjából jó kezekben vagyunk. A címnek megfelelően a könyv a Neander-völgyi ember eltűnéséről (kihalásáról) szól – legalábbis eleinte. Ezeken a fejezeteken megvallom őszintén, hogy nehezen verekedtem át magam, bár a kormeghatározással kapcsolatos bizonytalanságokat nagy érdeklődéssel, kissé önmagamat is igazolva olvastam.

„De a 40. évezred után a csontokban még megmaradt 14-es szénizotóp aránya annyira minimális, hogy a legcsekélyebb mennyiségű friss széntöredék a vizsgálatot végző kézen lévő zsiradékból, vagy egy lehulló nyálcseppből egy másik idő irányába billentheti a mérleget.”

Eddigre már valamelyest megszoktam a szerző elmerengő, naplószerű, eleinte kissé parttalannak tűnő előadásmódját. Érteni véltem, hogy miért volt olyan fontos az általa a Gyűrűk ura után Thorin-nak keresztelt lelet, de nem ragadt át rám a tudományos izgatottsága.

Aztán ahogy egy csontváz egyes részletei fokozatosan, rétegről-rétegre felszínre kerülnek az ásatás során, úgy kezdett kibomlani előttem a könyv tényleges üzenete. Őstörténetből szépen fokozatosan váltunk át filozófiába, pszichológiába és szociológiába és bár olykor százezer éves távlatból szemléljük a Homo sapiens-t, a megállapítások helytállók maradnak, a jelen következtetni enged a múltra, hiszen az emberi psziché pár tízezer év alatt vajmi keveset változik. Ugyanazok az ősemberek vagyunk most is, mint voltunk régen, csak az életterünk és az eszközeink mentek át radikális változáson (fejlődésen?) az élővilágtól való kétségbeesett elszakadás reményében.

„Az ember nem lehet sem az eszköz, sem a két lábon járás, sem a gondolkodás, sem az önzetlenség, hanem az ember az a képesség, hogy egy olyan világot hozzon létre, amely nem a természeti világok tükörképe. Az a képesség, hogy a valóságos képet képes megfordítani, a természet törvényeit megingatni, hogy teljesen leigázhassa. Ez természetesen irracionális.”

Olvashatunk társadalmi mítoszokról, képzeletbeli mentális struktúrákról, amelyek hatékony szűrőként szervezik meg az általunk érzékelt valóságot és szabványosítják az emberi közösségeket a történelem során, könyörtelenül kiszelektálva mindazt, ami a konszenzustól eltérő. Magyarázatot kaphatunk arra, hogy miért engedelmeskedünk a társadalmi szabályoknak még akkor is, ha azok minden erkölcsi normával ellentétesek. Hogyan emelik ezek a nagy absztrakt konstrukciók a munkaszervezést soha nem látott magasságokba, de hogyan lesznek kerékkötői a fejlődésnek vagy a változásnak is egyúttal. Igen, és hogyan kerülnek kapcsolatba és pukkasztják ki egymást ezek a hatalmas erejű buborékok, sok-sok (ős)ember szenvedését és halálát okozva. Aki olvasta Yuval Noah Harari valamelyik munkáját, az ezen a ponton sok hasonlóságot fog felfedezni, bár véleményem szerint az izraeli történész optimistább színben tünteti fel „az emberiség titkos csodafegyverét”, vagyis a mítoszteremtést, mint Slimak. Nála nincs menekvés a buborékok elől, számos történelmi példával alátámasztva, bár a könyv végére azért felvillan némi fény az alagút végén.

Ezzel a könyvvel lassan lehet csak haladni, szépen, megfontoltan, mint egy régész a munkája során. Eltelik egy kis időbe, mire kikristályosodott bennem, hogy hova vezetnek a franciaországi, gibraltári és afrikai kiruccanások, de utána számomra már nem volt megállás. Tartalmas bőven tudományos tényeket is, de nem a szakmának íródott elsősorban hála istennek. Olyan érzésem volt, mintha a következő kérdésre keresné benne a választ: „Rendben tehát jó eséllyel így halt ki a Neander-völgyi, de milyen konzekvenciákkal jár ez a modern ember életében?” Ugyanakkor elismerem, hogy a ráérős, néhol kissé rébuszos előadásmód nem lesz minden olvasónak a kedvence.

Nem nevezhető tehát kifejezetten őstörténi munkának, sokkal inkább az emberiség jelenére és jövőjére való aggodalmas kitekintés a régmúlt tapasztalatai alapján. És bár a múltból nem szabad a jelenre vonatkozó általánosításokat levonni, a kettő azonban sajnos sokszor egybecseng.

Köszönöm a könyvet a Corvina Kiadónak itt is.

Amennyiben felkeltettem az érdeklődésedet, akkor nem kell mást tenned, mitn a Corvina Kiadó weboldalára ellátogatni.

Írta: Süni