„A hamis élet helye és a sok papír tette olyanná a Papalagit, amilyenné vált: gyenge, tévelygő ember, aki azt szereti, ami nem valódi, viszont azt, ami valódi, többé nem ismeri fel, és azt, ami a Hold képmása csak, magának a Holdnak véli, és a teleírt kendőket pedig magának az életnek.”

A „fehér” és a „barbároknak” titulált emberek között látszólag óriási eltérés van mind életvitel, mind gondolkodás terén. Míg az előbbi túlgondolkodik és teremt, addig az utóbbi megéli a jelent és együtt él a természet csodáival. Durván szólva az emberiség történelmi periódusaira kitekintve is elmondható, hogy Papalagi (az idegen) mindig hódítani szeretett területeket, népeket. Tenyerüket ráhelyezték bármire, amely még –szerintük- tulajdonos nélkül volt és őszintén szólva ez a mai világban sem változott. Mert birtokolni annyit jelent, hogy az enyém és bárki csak engedély nélkül rálép, meglakol. Ezt a nézőpontot bizony ennek a kötetnek a megálmodója is magáévá tette, hiszen nem hiszem, hogy megkérdezte a tiaveai Tuiavii törzsfőnököt, hogy ezt a szöveget ebben a formában megjelentetheti-e. Persze erről már az előszóban informálódhatunk, amely bennem csak megerősítette a hitet a fent leírtak kapcsán és a törzsfőnök meglátásaival egyetemben. Ez a kötet egy még tiszta lelkű – természeti ember – gondolatait és tapasztalatait foglalja össze, amely az ő nyelvükön, a Papalagi, azaz fehér emberről szólnak.

„Mert ahol sokan sokat akarnak maguknak, ott sokan vannak, akiknek üres a kezük.”

Polinézia különböző szigetein számos eltérő etnikai csoport él, akik polinéz nyelveken beszélnek. Ilyenek például a Hawaii emberek, Rapanuik (Chilével együtt vegyes a lakosság) vagy éppen a Tahitik, hogy csak az ismertebbeket említsem. Erich Scheurmann – A Papalagi című könyvét eredetileg 1920-ban adták ki, de hazánkba csak 2018-ban jutott el, a Typotex Kiadó berkein belül. A kötet figyelemfelkeltő borítót kapott, amely valószínű vegyes fogadtatásban részesül, hiszen alapvetően nagyon harsánynak tűnő, mégis rendkívül beszédesnek mondaható. Ellenben ne tévesszen meg senkit, elvégre nem egy humoros írást fog találni, hanem egy egyszerű nyelvezetű, de annál elgondolkodtatóbb meglátás-gyűjteményt, amely a huszadik század elejére és sajnos tulajdonképpen a huszonegyedik századra is egyaránt igaz. A mű előszavát maga a szerző intézi olvasója felé, amelyben számos érdekes információt olvashatunk az eredeti szöveg megálmodójáról, valamint némiképpen a keresztény hit elterjedéséről némi történelmi vonatkozásában is.

„Európában kevés az olyan ember, akinek tényleg van ideje. Talán nincs egy se. Ezért a legtöbben úgy futják végig az életüket, mint egy elhajított kő. Szinte mindenki úgy jár, hogy közben szemével a földet nézi, és szélesen lengeti a karját maga mellett, hogy még gyorsabban haladjon. Amikor feltartóztatják, bosszankodva kiált fel: „Miért zavarsz? Nincs időm! Azzal törődj, hogy a tiédet minél jobban kihasználd.” Úgy tesznek, mintha az, aki gyorsabb, többet érne annál, mint aki lassabban megy.”

A kötet tizenegy fejezetre bontva mesél az európai ember életéről és gondolkodásáról. Tulajdonképpen akaratlanul is egy korrajz sejlik fel a lapokon, amely helyenként talán kissé ferde tükröt tart elénk, de egy olyan személy megfogalmazásában, mint a törzsfőnök, aki a legjobb ismeretével és tudásával meséli el törzsének tapasztalatait és meglátásait.

„Mi azért voltunk rosszak, és azért vett bennünket körül a sötétség, mert nem ismertük a fényt. A Papalagi viszont ismeri a fényt és mégis sötétségben él, és rossz.”

Számomra a kezdeti méltatlankodást leszámítva egy nagyon tanulságos olvasási élményt hozott a mű, amely több napon át tartott, mivel a kötelességeim elszólítottak, ám még így is rendkívül sokat gondoltam az olvasottakra. Nem egyszer éreztem szomorúságot a jelenkori igazságfelismerések okán. Mint már fentebb említettem az eredeti írás 1920-ban látott napvilágot, azóta eltelt 105 évben azt gondolhatnám, hogy rengeteget fejlődött mind az ember természete és a technika, ami tudományos oldalról tagadhatatlan, ám a természetünk és abban, amiért embernek hívhatjuk magunkat, sajnos egy stagnálást mutat, elkeserítő módon. Erről ez az idézet is nagyon szépen nyilatkozik.

„Ez is azok közé tartozik, amiből a Papalagi legnagyobb baja származik. Mert szép dolog egyszer a patakból vizet meríteni, akár egy nap többször is, viszont annak, akinek napkeltétől éjszakáig vizet kell merítenie, és mindennap és minden órában újra és újra, amíg csak az ereje bírja, vizet kell merítenie, az végül a merítő edényt dühösen elhajítja magától, fellázadva teste béklyója ellen. Mert nincs semmi, ami olyan nehezére esne az embernek, mint mindig ugyanazt csinálni.”

A másik igazság az a keresztény hit vagy pontosabban fogalmazva, a vallás körüli álcirkusz és annak hirdetőjének valódi hitéről és cselekedetéről szól. Döbbenten konstatáltam, hogy mennyire igazak egy egyszerű szavakkal rendelkező, de rendkívül éles meglátású és bölcs ember szavai, amelyek csupán azt adják vissza, amelyet személyesen tapasztalt európai látogatása alatt. Bele se merek gondolni, hogy milyen élmények jutottak számára egy olyan idősíkban, amelyet a háborúk méregnyelve csipkedett véresre.

„Azt hiszitek, hogy ti hozzátok el nekünk a fényt – mondta utolsó együttlétünk alkalmával -, valójában azonban magatokkal szeretnétek rántani minket a sötétségetekbe.”

A könyv háromnegyedéig úgy gondoltam, hogy ez egy figyelemreméltó írás, amelyet érdemes kézbe venni, de nem érintett meg igazán. Ám be kell, hogy valljam, tévedtem, hiszen a kiadvány utolsó szakasza erős meglátásokkal és bizony olyan szemlélettel figyelmeztette népét, amelyet én magam is vallok és döbbenetemre egy idegen meglátásiban is szembesültem velük. Nem tagadom, hogy a valláshoz és Istenhez köthető ez a szakasz, de ennél többet nem kívánok részletezni, ezt fedezze fel mindenki maga.

„És ha akár száz gyékénye van is, egyet sem ad belőle annak, akinek egy sincsen. Hanem inkább még hibáztatja is és szemrehányásokkal illeti amiatt, hogy nincs neki.”

Erre a könyvre a Faltól falig csatornán leltem rá, amikor Tamara mesélt róla és nem lehetek elég hálás érte. Sokat adott a számomra és rendkívül érdekes írásnak gondolom mindentől függetlenül is. Bátran ajánlom kortól és nemtől függetlenül, mert nem csak a tévelygéseinkre mutat rá, hanem a megbocsájthatatlan gonoszságainkra is, amelyeket a hit nevében elkövettünk, elkövetünk. Különleges kötet és biztos, hogy nem csak egyszeri olvasás szándékával teszem a polcomra.

„Mindenért fizetni kell. Mindenütt ott áll a testvéred és a kezét tartja, és lenéz téged vagy mérges rád, ha nem fizetsz. És a szívét nem puhítja meg sem az alázatos mosolyod, sem a legbarátságosabb nézésed. Szélesre tárja a torkát, és így kiált rád: „Szerencsétlen! Szélhámos! Semmirekellő! Ez mind ugyanazt jelenti, és ez a legnagyobb gyalázat, ami megtörténhet. Még a születésedért is fizetni kell, és amikor meghalsz, fizetni kell a családodnak azért is, hogy a testedet a földbe temessék, mint azért a nagy kőért, amit az emlékedre a sírodra gördítenek.”

Ha úgy érzed, hogy te is kíváncsi vagy egy egyszerű, de annál bölcsebb ember meglátásaira, akkor nem kell mást tenned, mint a Typotex Kiadó weboldalára ellátogatnod.

Írta: NiKy