„Ó, szörnyű kor, mely vassal s vérrel érvel!
Érces csengésű hősi ideál!
Az itt a hős, aki a kor dühével,
bús homlokát felszegve, szembeszáll.”

 

 

Hosszú utat jártam be a mostani olvasmányommal, hiszen valamikor a tavalyi évben kezdtem el olvasni, de végül csak most értem a végére. Elsőre talán úgy tűnhet, mintha nehezemre esett volna befogadni a benne leírtakat, de ez így nem teljesen lenne igaz. Talán érdemes úgy tekinteni erre az időszakra, mint egy álomszerűségre. Néha napokig hozzá sem nyúltam, sőt talán hetek is eltelhettek, ám aztán ismét kézbe vettem és pár költemény erejéig magamba fogadtam a hangulatot, az eszmei képeket. Mint már sejthetitek, egy verseskötetről van szó jelen pillanatban, ám nemcsak a szerző költeményeit olvashatjuk, hanem más, híres szerzőkét is, amelyeket maga a költő fordított le, magyarra. Ezzel a kötettel bejártam az emberi lélek bugyrait és fellegeit egyaránt, ám, hogy éppen melyik milyen hatást váltott ki nálam, nehéz szavakba foglalni.

Áprily Lajos (1887. november 14., Románia – 1887. november 14., Budapest) József Attila-díjas költő, műfordító. Első verseskötete, a Falusi elégia (Kolozsvár, 1921) volt, amelyet számos új kötet követett. Verseit átjárja egy bizonyos könnyed, légies zeneiség, amely impresszionista-szimbolista vonásai a költőt az első Nyugat-nemzedék hagyományaihoz kapcsolják.

Áprily Lajos Őszi Muzsika című kötetét Máthé József válogatásának köszönhetjük, amelyben az első kétszáz oldalon maga a költő verseit, majd a maradék száz oldalon más neves szerzők írásainak műfordításai találhatóak. Ilyen például a teljesség igénye nélkül Robert Burns, Jean de La Fontaine, Paul Fort, Caj Jen vagy éppen Johann Wolfgang Goethe.

„Elmentek innen sok-sok éve már,
de árnyékarcuk búsan visszajár.
Bocsássatok meg, élő kedvesek,
hogy egyszer én is bús árnyék leszek.”

Őszintén szólva nagyon depresszívnek találtam a legtöbb költeményt, legyen szó a költő alkotásairól, vagy más, idegen tájról származó szerző verseiről egyaránt. Minden sorban érződik a vágyódás, a magány, az el nem fogadás fájdalma vagy éppen egy régen elhunyt szeretett személy iránt való epekedés. A szülőkről is számos versben megemlékezünk, vagy éppen egy testvért siratunk.

„Testvér, ki itt már harminc éve alszol
kábult, véget nem érő álmokat,
amíg körül rigó- s poszáta-dal szól
és altat holtat és virágokat,

Testvér, ki nem hagytál rám semmi képet,
egy korhadó rács emlékét csupán:
elindultam most – megkeresni Téged –
e pislogó jánosbogár után.

De halk emlékkel hasztalan kereslek,
a régi rácsos halmot nem lelem.
Ahol a föld lassan fölitta tested,
most vadbozót és vadvirág terem.

Éger tövén piros szamóca lángol,
a százszorszépnek lepke tetszeleg,
és vadméh gyűjt a liliom porából –
Eltűnt Testvérem, hol keresselek?”

A költőre jellemzőek a gyönyörű tájleírások, a végtelenséggel való játék, amely visszatükröződik a lélek és a természet párhuzamán át.

„Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát –
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.”

Személyes kedvencem azon versek közül tevődik ki, amelyet szeretett édesanyjához írt a szerző, mert minden sorából árad a tisztelet és egy bizonyos gyermeki elvágyódás a múlt szerető ölelése felé.

„Én is játsztam, énekeltem ezelőtt sok évvel,
sok kis rézcsengettyű-hangú falu-gyermekével.
Kerti gyepen, temetőben, láncba-fogva játsztam,
– temetővel szemben laktunk, faluvégi házban –
csillingelt a temetőkert, csillingelt a kertünk,
dolgos anyám csak hallgatta, ahogy énekeltünk,
ahogy a sok rézcsengettyű dalos szavalta:
Nyitva van az – aranykapu – menjetek be –
rajta.

Aranykaput dolgos anyám gyermekül sem látott,
mindig sűrű fellegen át látta a világot.
Csak a sors villáma lobbant hangos csattanással,
csak a gond kapui nyíltak vascsikordulással.
Néha mégis szelídebb fény villant meg az álmán,
hitte, hogy a ködökön túl aranykapu vár rám,
a gond-kapuit meseszóval, dalokkal takarta:
Nyitva van az – aranykapu – menjetek be –
rajta.

Most a dombon, Rózsadombon, aranykapu nyílik,
aranykapu ragyogása ellátszik a sírig.
Szól a dal is, fénytelen és különös a dallam,
egyetlenegy hang dalolja, mégis ide hallom.
Föld alól szól – aki mondja, elszáradt az ajka:
Nyitva van az – aranykapu – menjetek be –
rajta.”

A műfordítások közül is tudnék éppen felsorolni számomra kedves neveket és alkotásokat, de úgy gondolom, hogy ez a kötet Áprily Lajos emlékének adózik, hiszen oly sok oldaláról megmutatkozik ragyogó személyisége és az irodalom iránti hűsége. Hiszem, hogy ezek a könyvek kincsek mindenki könyvespolcán, aki rajong a költészet világáért, mert oly színes és mégis meghatározó szegmensei egy letűnt kor nagyjától örökül hagyva.

Összességében éteri könnyedséggel író, mégis mély mondanivalójú költemények összességét vehettem kézbe, ahol az olvasó szíve a költőével dobban, és minden egyes lélegzetvétel a múlt egy-egy pillanatkönnyével ér fel. Úgy gondolom, hogy érdemes volt olvasni, elgondolkodni és némiképpen szomorúvá válni ettől a kötettől, mert minden zordsága ellenére sokat ad a léleknek és ez pótolhatatlan.

Azon olvasóknak ajánlom elsődlegesen, akik szeretik a költészet világát, értékelik egy letűnt kor nagyjainak munkáját és szeretnek elmerülni a versek soraiban. Minden pillanata érték, és mint minden lélek, egyszeri és megismételhetetlen.

A könyvet jómagam is antikváriumból szereztem be, így jelen pillanatban a Libri webodalán megleled.

Írta: NiKy