„Ínséges időkben meghajlik a lélek. Szép álomutamra enged. Átlendít a transzba. Gerjed és magába öl. Akár a tükör.   Addig mint élő pillangó vergődöm egy gombostűre szúrva. Az emlékemet nincsen kire hagynom.”         Nagyon ritka az az alkotás, melynél nem tudom eldönteni, hogy tetszett vagy sem első olvasás után, de a mostani értékelésemben szereplő kötet azon kevesek egyike, amelyet közel fél évig „ízlelgettem” és összesen hatszor vettem kézbe. Megküzdöttem vele, de most már úgy érzem, hogy értem és nagyon megrendített. Makacsságom és kitartásom immáron győztesként emelt ki ebből a háborúból, melyet én és a költő tudattalanul vívtunk meg egymással. De erről kicsit...

bővebben