„Amit a szó el nem mondhat, itt van egy szál virágban.” Őszinte leszek, dühös vagyok, nem kicsit, hanem nagyon. Ennek két oka van, az egyik természetesen nem a könyv hibája, csak kiváltotta belőlem, mégpedig a gyerekkorom hasonlóságát mutatta meg, tükröt tartott elém, bár hála égnek csak bizonyos szegmenseiben egyezik a velem történtekkel. A másik okom viszont már teljes egészében a történethez köthető, ez pedig a befejezés elvarratlansága. Nehéz másképpen megfogalmazni, mivel olyan érzésem van, mintha a kötetet befejezetlenül hagyták volna. Ritkán akadok fenn ilyen apróságokon, de ez most borzasztóan kiborított. Őszintén szólva, fel vagyok háborodva… Kalapos Éva Veronika író,...

Kalapos Éva Veronika – Ezek voltak az apák
bővebben