Mindig imponáló számomra, ha a művészet és szexualitás párhuzamát vélem felfedezni egy – egy szépirodalmi alkotásban. Ugyan nagyon sok múlik a szerző stílusán és szándékán, ám vallom, hogy ebben az esetben is, mindig az olvasó az üres vászon, és az adott író a művész, aki alkotni kíván könyve által. Bár jómagam csak dilettánsként tekintek a festőművészetre, mégis nagyon megfogónak találtam egy nem is olyan régen olvasott, Salomé nem szeret senkit című regényt, amely a maga egyedi hangjával ejtett ámulatba. Már akkor megfogalmazódott bennem néhány kérdés, amelyekre választ reméltem, így nagy örömömre szolgált, hogy Böröczki Csaba íróval beszélgethettem. Kérlek, hogy fogadjátok sok szeretettel!

 

 

Köszönöm, hogy elfogadtad az interjú felkérésemet. Hogy vagy? Nem is olyan régen kezdődött 2024., így érdekelne, hogy te is azon írók népes táborába tartozol-e, akik ilyenkor nagy terveket szövögetnek? Esetleg már egész évre tudod előre, hogy milyen eseményeken szeretnél megjelenni, vagy éppen milyen könyvet fogsz írni, kiadni?

Köszönöm a felkérést. Az elsődleges cél, hogy a Salomét minél többen megismerjék. Nagy tervek természetesen vannak. Kész a második kisregény kézirata, valamint két kötetre való novella is, amelyeknek egy része tematikus. Jó lenne valamelyiket kiadni még idén.

2023 év végén jelent meg a Kalligram Kiadó gondozásában Salomé nem szeret senkit című regényed, amely mind címében, mind pedig a fülszöveg tekintetében igen szokatlan, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy rejtélyes. A történet maga is hozza ezt a misztikumot, elvégre egy ötvenes forma férfi és három, nagyon is különböző nő köré építetted a történetedet. Kérlek, mesélj kicsit részletesebben a kötetről, illetve, hogy kinek is szántad elsődlegesen ezt a művet?

A Salomé nem szeret senkit egyrészt művészregény, másrészt álkrimi, harmadrészt film-parafrázis. A főszereplő Schneider, egy idősödő galériás. Ő keveredik szerelmi sokszögbe először két egyetemista lánnyal, majd egy harmadik, femme fatal-szerű nővel. A „bűn, regény” megjelölés igen találó, hiszen nincs kimondva, hogy ez egy krimi, és a regény ugyan mutat krimiszerű jegyeket, mégsem tenném Agatha Christie mellé. A bűnügyi szál végig megmarad a háttérben, így az olvasó, és a főszereplő is csak találgatni tud, mi történhetett. A könyv filmes vonatkozásával kapcsolatban megemlíteném, hogy már kiskamaszként is filmeket értelmeztem újra novella formájában. Mindig is foglalkoztatott a stílusok és akár a művészeti ágak közötti átjárhatóság. Hogyan lehet vígjátékból tragédiát csinálni egy rövid jelent alatt, vagy hogyan lehet megjeleníteni a zenét vizuálisan, mondjuk egy lemezborítóval? Összességében azt mondanám, azoknak fog tetszeni ez a regény, akiket érdekel a festészet, és akik nem bánják, ha több kérdéssel zárul egy történet, mint amennyi megválaszolásra kerül.

Mint fent említetted, történetünk főhőse Schneider, egy középkorú, elvált férfi, aki viszonylag elégedett lehet életével, hiszen a munkáját rajongásig szerető galériatulajdonosként egy nyugodt, de annál tartalmasabb életet alakított ki magának. Élő személyről mintáztad-e a főszereplőt vagy csupán a képzelet szüleménye?

Schneiderhez és a két egyetemista lányhoz a Maradj meg ilyennek című 1978-as Mastroianni – Nastassja Kinski film szereplői nyújtották az alapot. Egyes jeleneteket és a film keretét átvettem, de a történetet teljesen más irányba vittem el. Természetesen minden szereplőnek van egy-egy vonása, amelyet élő személyekről mintáztam, de igyekeztem, hogy egyértelműen senki se ismerhessen magára.

Három hölgy ékesíti a regényedet. Klára a kiszámíthatatlan, ám kissé régimódi egyetemista, majd ott van lakótársa, Auguszta, aki maga az élet, pezsgő stílusával, színes, kissé kaotikus ruháival. És végezetül egy harmadik asszony is belép a történet színpadára. Ő maga a titokzatosság, a kegyetlen szenvedély, amely a maga elérhetetlen valóságával őröli fel Schneider úr lelkét. Ezek a fehérnépek igencsak változatosan kezdik ki főszereplőnk testét és lelkét. Eme gyötrődés nem csupán egy – akár – kapuzárási pánikban szenvedő, magányos férfi tépelődéseiben fejeződik ki, hanem éppen maga a valóság, ahogy csak egy igazi nő tud „játszani” az ellenkező nemmel?

Itt visszatérnék a bibliai Salomé történethez. A nők ugyanúgy játszanak a regényben Schneiderrel, ahogy Salomé játszott Keresztelő Szent Jánossal. Többféle értelmezés is létezik, hogy miért fejezték le a Keresztelőt. Az egyik verzió szerint Salomé ötlete volt, mert viszonzatlan szerelmet érzett a próféta iránt. A másik variánsban Salomé anyja sugalmazta a lánynak, mit kell kérnie mostohaapjától, Heródestől, jutalmul a hétfátyol táncért.

Már maga a cím is különleges és kissé szokatlan választás, ám a történetben visszaköszönő női alakok teljesen alátámasztják ennek okát. Mint tudjuk Salomé alakja id. Lucas Cranach Salome Keresztelő Szent János levágott fejével című festményén látható. A történet szerint Heródes (Júdea királya) vadházasságban élt elhunyt bátyjának feleségével. Keresztelő János (Jézus unokatestvére) ezt szóvá tette, ezért börtönbe zárták. Heródes a születésnapi vacsoráján megkérte mostohalányát, a gyönyörű Salomét, hogy táncoljon a vendégeknek. Jutalmul Salome bármit kérhetett cserébe, ami csak szíve kívánt, ám a lány Keresztelő János fejét kérte, amit tálcán végül meg is kapott. Ez a háttér sztori alapozza meg a kisregény fő vonalát. Miért ezt a festményt és háttértörténetet választottad alappillérnek és szerinted sikerült hitelesen ábrázolni a mondanivalódat a karakterekkel?

Először is egy apró helyesbítés: a regényben Gustave Moreau Salome-képei szerepelnek. Őt annyira foglalkoztatta ez a bibliai királylány, hogy háromszor is megfestette. Engem pedig talán azért fogott meg annyira, mert gyerekkoromtól érdekel mind a festészet, mind a mitológia. Egyébként a témát már rengetegen feldolgozták, többek között Oscar Wilde vagy Flaubert. Néhány figyelmes olvasó talán észreveszi a nem is annyira rejtett utalásokat egyik vagy másik műre. A hitelesség kérdésére szerintem az olvasónak kell megadnia a választ.

A művészet iránti tisztelet és szeretet szinte kitüremkedik a lapokról. Ha jól sejtem te magad is kedveled a festményeket, festőket? Mely irányzatot tartod izgalmasnak és ki az a művész, akinek munkássága elragadja a képzeletedet, érdeklődésedet?

Mostanában – a könyv kapcsán is – a szimbolisták érdekelnek a legjobban. Egy készülő szöveg kapcsán Franz Stuck művei most kifejezetten foglalkoztatnak. Sokáig Andy Warhol volt a kedvenc festőm, a dadaistákért pedig mindig is odavoltam. Azt hiszem, a dadaisták játékossága, ahogy „egymásra dobáltak mindent”, és egyfajta kontrolállt káoszt hoztak létre, az a Saloméra is hatott. Minek művészregényt írni, ha írhatok egyszerre művészregényt, krimit és szerelmi történetet? A regényben egyébként több kitalált festő között szerepel egy valóságos, kortárs művész is, Sorok Gábor, aki jó ismerősöm.

Számomra először kicsit Marguerite Duras A szerető című regényének hangulatát juttatta eszembe, ahol az írónő a maga nyers, prózai aláfestésével szemléltette egy letűnt kor fájdalmasan gyönyörű, elveszett szerelmét. Nehéz nem észrevenni a párhuzamot a szereplők életkorbeli különbségét illetően mind a két regény kapcsán. Ám a te esetedben, mintha felcserélődtek volna a szerepek. Mennyire van valóság alapja ennek a megérzésnek, hiszen a könyved bevezető idézete is ebből a műből származik? Mit gondolsz az írónőről és munkásságáról?

A szerető kétségkívül nagy hatással volt rám. Duras további művei hol betalálnak nálam, hol nem. A szereplők korkülönbsége a Mastroianni-filmnek tudható be. Egyébként Duras életpályája mindenképpen érdekes. Nem csak azért, mert forgatókönyveket is írt, hanem mert férjével, Robert Antelme-mel egészen furcsa, bonyolult kapcsolata volt. Ráadásul Franciaország náci megszállása alatt Duras egyfajta kiváró pozícióba helyezkedett. Az is izgalmas számomra, ahogy Fájdalom című dokumentarista kisregényében szembe állítja De Gaulle és Mitterand személyét. Olyan dolgokat tudtam meg ebből a regényből, hogy azóta képtelen vagyok az Ellenállás hőseként tekinteni De Gaulle-ra. Lényegében teljes egészében megkérdőjeleztem a történelmi szerepvállalását, és inkább szükséges rosszként könyveltem el.

Kezdő íróként nem könnyű bemutatkozni a nyilvánosságnak. Milyen úton indultál el, hogy népszerűsítsd a könyvedet, illetve szerinted mit érdemes figyelembe vennie egy első könyves szerzőnek?

Első körben felvettem a kapcsolatot néhány bloggerrel, valamint olyanokkal, akik aktívan működnek a Moly.hu-n. Talán a folyamatos jelenlét meghozza a figyelmet. Eddig harminc novellám jelent meg, köztük kettő spanyol fordításban. Fontosnak tartom, hogy minden nap kell írni, mintha munka lenne. Még ha ez a munka némiképp ezt az Oscar Wilde-idézetet juttatja is eszembe: Egyik versem nyomdai levonatát javítottam. Egész délelőtt töprengtem, végül kihúztam egy vesszőt. Délután folytattam a munkát, aminek az lett az eredménye, hogy visszaállítottam azt a bizonyos vesszőt.

A regényed borítója számomra külön kiemelendő, mert nagyon szépen bemutatja, hogy a NŐ alakja milyen fontos szerepet tölt be a történetben.  Vegyük mindjárt a kissé agresszív színben pompázó vörös posztót, mint anyagot (külső)  és alatta a vázat  (belső), amely üres vagy éppen hézagos. A saját ötleted tükröződik a külső képen? Mennyi beleszólásod volt a borítóképet illetően, illetve ki készítette?

A borító Hrapka Tibor munkája, ahogy az ötlet is az övé. Nem volt beleszólásom, de a végeredmény mindenképpen kifejező. Mivel nem értek a könyvkiadáshoz, elfogadtam, hogy ilyennek kell lennie. Örülök, hogy figyelemfelkeltő, és sokaknak tetszik.

Ugyan ez az első megjelent regényed, de úgy tudom számos írásod jelent már meg többek között az Élet és Irodalomban vagy éppen a Népszavában. Milyen műfajban írtál eddig és hogyan fogadták mind az akkori, mind a mostani írásodat?

A novelláim inkább abszurdak. Sokszor beleviszek némi humort is. Van egy novellaciklusom, ahol a görög mitológia történéseit ültetem át a második világháborúba. Egyébként elmondható, hogy sokszor merítek a XX. századból. A Sirató című írásomban Szerbia, míg a Senki sem kérdezte szovjet-e Lettország legújabb kori történelmét veszem végig. A novellák fogadtatását sajnos nem tudom megítélni, de sok szerkesztő nyitott a műveimre. A könyv fogadtatásáról már körvonalazódik valami. Az olvasók többsége pozitívan nyilatkozik a regényről.

Úgy tudom, jómagad is olvasni szerető lélek vagy. Ki vagy kik tollából származó műveket forgatsz örömmel és miért?

Ha csak egyetlen szerzőt kellene mondanom, akkor Modianót említeném. Tőle mindent olvastam, ami magyarul megjelent, és hihetetlenül megfogott a világa. Bak Róbert egyébként az ő műveihez hasonította a Salomét, ami megtisztelő. Durasról beszéltünk. Rajtuk kívül még kiemelném Dino Buzzatit, akitől egyrészt az Egy szerelem történetét, másrészt a Képes poéma címen is megjelent Szerelem utolsó látásra lett nagy kedvencem. Utóbbi már csak azért is érdekes, mert az átjárhatóság jegyében Buzzati saját grafikáival illusztrálta a mitológiából vett történetet. Ide kívánkozik még Bolaño neve is. Tőle elsősorban a Távoli csillag és a Vad nyomozók – mindkettő tökéletes posztmodern írás. Nem csak szórakoztató, izgalmas, már-már krimiszerű, de Chile és Mexikó történelmébe is érdekes betekintést adnak. És ha már történelemnél tartunk, egy utolsó kedvenc, Silvester Lavríktól a Vasárnapi sakkpartik Tisóval. Míg Bolaño a Pinochet-diktatúra mindennapjait festi le, Lavrík egy hasonló fasiszta rendszer, a szlovák bábállam világába kalauzolja el az olvasót. Nem csak azért érdekes ez a könyv, mert Lavrík fotókkal illusztrálja a történetét, de úgy vélem, ezáltal a korabeli Magyarországról is képet kap az olvasó. Igazi hiánypótló olvasmány.

Gyermekként gondoltad volna, hogy később regényíróvá avanzsálsz? Mindig is az életed része volt az irodalmi szféra vagy később alakult ki benned eme vonzalom? Anno kik gyakoroltak rád nagy hatást és miért?

Kiskoromban is írtam, és bár hosszabb időre abbahagytam az újság- és dalszövegírás kedvéért, de 2018-ban visszakanyarodtam a prózához. Ekkor kezdtem járni Kukorelly Endre szemináriumára. Önszántamból olvasni igen későn kezdtem. Első körben klasszikus háborús regényekkel barátkoztam, mint amilyen James Joyce-tól a Most és Mindörökké, majd nagy Murakami Haruki- és Pelevin-rajongó lettem. Hogy miért csak húszévesen kaptam rá az olvasásra, annak szerintem az a magyarázata, hogy addig nem a megfelelő könyvek jöttek szembe. Gimnáziumban ugyan volt elvétve egy-két kötelező, ami tetszett, viszont alapvető hibának tartom, hogy a gyerekekkel olyan műveket olvastatnak, amelyek nem a korosztályuknak való. Természetesen nem az ógörög drámákkal vagy a romantika irodalmával van a gond, ahogy a kamaszokkal sincs gond. A probléma az, hogy ezek az egyébként fontos és sikeres művek nem tizenéveseknek valók, és a művek szerzői sem gyerekeknek szánták őket. Végül, azt hiszem, az olyan útleírásokkal szerettem meg igazán az olvasást, mint a Most már eszkimó vagy és az Észak nomádjai.

Hol találkozhatnak veled legközelebb az érdeklődő olvasók és mikor várható a következő műved?

Februárban lesz a könyvbemutató az Írók Boltjában, ahová mindenkit szeretettel várok. A következő könyv talán még idén meglesz – elsősorban a kiadón múlik. Ezen kívül elérhető vagyok Facebookon.
Örülnék, ha követnétek 😊 Köszönöm az interjút.

Hálásan köszönöm ezt a csodás interjút a szerzőnek és további sok sikert kívánok!

Amennyiben felkeltettük az érdeklődéseteket, keressétek fel a szerző Instagram vagy Facebook oldalait, ahol sok érdekes információt olvashattok!

A Salomé nem szeret senkit című könyvet, pedig a Libri weboldalán tudod megrendelni.

Írta: NiKy