Fotó: Tóth Csilla Ilona

 

Minden évben követek egy hagyományt, amely arról szól, hogy egy-egy általam nagyon kedvelt szerző könyvét elolvasom, újra kézbe veszem. Ennek a szokásnak az a lényege, hogy feltöltődjek és kicsit talán önmagamra leljek. Az a pár író, költő, akik „hozzájárulnak” akaratlanul is ehhez a szokásomhoz, mind különleges egyéniségek. Számos olyan alkotással bűvöltek el, amelyeket kincsként őrzők a szívemben. Ezért szeretnélek titeket ismételten egy kellemes, de annál informatívabb beszélgetésre invitálni, ahol Kállay Kotász Zoltán szerzővel és kiadóvezetővel beszélgetek.

 

Köszönöm szépen, hogy ismételten elfogadtad az interjú felkérésemet! Régen beszéltünk utoljára, ezért először kérlek, mesélj arról, hogyan érzed magad, és az elmúlt két évet miképpen töltötted?

Köszönöm, hogy újból megkerestél, és megoszthatom a gondolataimat! Jól érzem magam, mivel már évek óta csupa olyasmivel foglalkozom, amit szeretek és hasznosnak érzek. Ez kiváltság – nagyon kevés ilyen embert ismerek! –, és folyamatosan figyelmeztetem is rá magam, hogy mekkora szabadságom adatott, mert fontos ezzel a tudattal élni a hétköznapokat.

Befejeztem az egyik regényemet, amit a múltkori interjúnk végén említettem, a befejezés szót azzal a fenntartással alkalmazva, hogy nálam soha nincs lezárva semmi, átírás és bővítés eshetősége kísért mindenkor. Ezt most irodalmi kísérletté is szeretném fejleszteni: a regénynek néhány novellisztikus részlete blogbejegyzésként 2012-ben már megjelent, aztán 2014-ben egy nagyobb, átfogóbb szöveg (Arany folyók, igaz mezők) látott napvilágot, most pedig, 2023-ban a L.É.L.E.K. című életút-regény is olvasható már. Számításaim szerint 15-20 év múlva a különböző idősíkokon futó, elbeszélői hangokat váltogató monstre változat következhet, ami aztán regény- és drámafolyammá szélesedhet, már ha sikerül 140 évig élnem… A szövegvariánsokból, ha valaki fanatikusan összegyűjti és egybeveti őket, kirajzolódhat majd, milyen változatos mélységekbe és jelentéstartományokba ágazhat le egy történet, milyen igazság-paradoxonokat is magában hordozó szövevény bontakozhat ki. Érzésem szerint egyébként szinte minden jó irodalmi szöveg átesik ilyen stációkon, csak nem ennyire időben elnyújtva és olvasók számára lekövethető módon.

Számos könyvedet vettem kézbe az első beszélgetésünk óta. Egyik kedvencem A messziről jött macska című haiku gyűjteményed, amely sokunk kis kedvencét veszi górcső alá. A Poroló című verses köteted pedig, úgy gondolom, egy nagyon személyes kiadvány. Mesélnél kérlek kicsit erről a könyvedről? Hogyan jött az ihlet, hogy a családtörténetedet elevenítsd fel?

A Poroló egy transzgenerációs szöveggyűjtemény, és gyanítom, hogy olyan bemondások, nyelvi fordulatok is szerepelhetnek benne, amelyeket még a nagymamám az ő nagymamájától, Julianna Schweigertől hallott. (Azért írom így a nevét, mert német volt, Magyarországon született, de német, és nem is tanult meg rendesen magyarul.) Schweiger nagyi pedig kitől hallotta, amit tovább adott? Hová, meddig nyúlhat vissza a hagyomány? A nyelvi fordulatok persze értékrendet, korszellemet is hordoznak, olyan becsontosodott világfelfogást, amely évszázadok során alig-alig változott… Ez a világ, ami a Porolóban megjelenik, el fog tűnni, vagyis a díszleteit tekintve már eltűnt, és miközben persze nosztalgiával tekintek vissza rá, mert a gyermekkoromat és annak meghittségét idézi, azt kell mondanom, jobb is, ha eltűnik, szurkolnunk kell, hogy minél tökéletesebben érvénytelenedjen, mert legalizálta, lélektani szinten, mindazt, ami a XX. században történt.

Az ihlet, hogy szorosan véve a kérdésedre is válaszoljak, onnan jön, hogy folyamatosan elém ötlenek – hogyan viselkedtek, mit mondtak hasonló helyzetekben anyukám, nagymamám és más felmenőim? Felrémlenek gyerekkorom dobhártyarepedésig hallgatott sztorijai, és ezek, mivel már akkor, a sokszori elmondás által kerekre csiszolódtak, „irodalmiasodtak”, roppant könnyen papírra tehetők. Gyakorlatilag csak kicsusszannak belőlem. Aminek egyébként gátat vetni is roppant nehéz, a Poroló bár megjelent, a történetek csak jönnek, jönnek…

Szerzőként elmondható rólad, hogy aktívan publikálsz, ám az elmúlt években létrehoztál egy saját kiadót is. A Dr. Kotász Könyvkiadó már számos tehetséges szerzőnek adott „otthont”, és nagyon eltérő műfajokban olvashatnak az érdeklődők tőletek műveket. Kérlek, hogy mutasd be a kiadót és mesélj kicsit bővebben arról, hogy milyen kiadványok jelennek meg nálatok?

A Dr. Kotász egy klasszikus értelemben vett könyvműhely, tehát nem szolgáltató cég, hanem szerkesztőség, amely társa a szerzőknek. Kéziratokkal dolgozunk, nem könyvtervekkel, minden beérkező szöveg számunkra kézirat, amit elolvasunk és elbírálunk. Szerkesztői és lektori véleménnyel segítjük az írókat, nincsenek csupasz igenek és nemek, részletes véleményt fogalmazunk meg, tulajdonképpen azzal az idealizmussal, hogy minél tökéletesebb művet segítsünk létrejönni, megjelenni, és ezzel eljutni az „átmeneti örökkévalóságig”. Ha valamit nem tartunk jónak, akkor nem adjuk ki. Nem lehet minden szövegen segíteni, nem lehet tehetségtelen alkotóból tehetségest faragni.

Elsősorban kortárs szépirodalmat jelentetünk meg, prózát és lírát, de már látszik, hogy több irányba nyitni fogunk, a mesekönyvek, a tényirodalom, a képzőművészet (festészet, fotóművészet) felé, de tervezzük, hogy pszichológiai és életvezetési-tanácsadó köteteket is kiadunk.

Hogyan találsz rá a szerzőidre? Szoktál-e esetleg pályázatokat hirdetni (hiszen ez bevett módszer a magánkiadók részéről)? Mit gondolsz, egy kezdő írónak hogyan érdemes kiadót keresnie a történetéhez, ötletéhez?

Négy évvel ezelőtt alapítottam a kiadómat, és rögtön egy döntéshelyzettel szembesültem: az előző munkahelyemről, munkakörömből hozzam-e magammal a kapcsolatokat? Az adatbázist, ami alatt a több száz szerzőnek a nevét és email-címét értem, akikkel éveken át leveleztem. Természetesnek tűnt, hogy indításként írok majd egy nagy körlevelet, „gyerekek, önállósítottam magam, ha könyvet szeretnétek kiadni, mostantól itt és itt keressetek.” Nem hoztam magammal. Ehelyett teljesen nulláról rugaszkodtam neki, egyenként, személyesen kerestem meg a barátaimat, és ebből adódik, hogy a működés első évében egyetlen könyvet, aztán négyet, aztán nyolcat, majd tizenegyet sikerült kiadnom. Érzésem szerint most tartok ott, négy év után, mintha a kezdetek kezdetén a könnyebbik utat választottam volna.

Igen, írunk ki pályázatokat, nagyon kellenek, mert hatalmas a reklámértékük. Úgy is kell kezelni, mint reklámot, vagyis költeni kell rá, befektetésnek tekinteni. Nagyon irritálónak, sőt hányingerkeltőnek találom, amikor az ilyesmi bevételszerzésre irányul, ha regisztrációs díj, önrész, hozzájárulás és egyéb indok mentén, de beleturkálnak a jelentkező zsebébe. A pályázat attól pályázat, hogy adunk, és nem attól, hogy elveszünk. Nem szabad visszaélni azzal, hogy sokan –  kezdő alkotók – naivak, és sikerre és elismerésre vágynak.

A kezdő íróknak azt tanácsolom, hogy legyenek józanok, körültekintőek és kitartók. Az utóbbi a legfontosabb. Nagyon sok helyre küldeni kell a kéziratainkból, akár több tucat folyóirathoz, kiadóhoz, mert a zöme nem fog válaszolni. Ez az utóbbi húsz év „hozománya”, kikopott a kultúránkból, hogy válaszolni kell. Ha részletes választ kapunk, elemzést az írásainkról (ilyen nagyon kevés lesz), azt viszont tegyük el. Akkor is, ha bántónak, lekezelőnek, hülyeségnek érezzük. Később, ha ezeket elővesszük, évek múlva, és mellé tesszük a régi írásunkat, és egybeolvassuk a kritikával, lehet, hogy lényeges dolgokra nyílik rá a szemünk.

Nagyon sok magánkiadó működik jelen pillanatban hazánkban. Az általuk forgalmazott könyvek színvonala a csapnivalótól a nagyon magas minőségig terjed. Szerinted mi határozza meg, hogy egy adott mű mennyire talál utat a közönséghez? Mennyire fontos egy tapasztalt szerkesztő munkája vagy ezt a tevékenységet bárki elvégezheti végzettség nélkül is?

Sok a kiadó és sok a szerző – szerintem Magyarország világelső ebben is, mert a rendszeresen publikáló szépírók száma 8-10 ezer körül lehet. Kiadó is akad bőséggel, becslésem szerint legalább 250-300. Természetes, hogy a minőség széles skálán szóródik, hiszen a kiadók jó része csupán üzleti vállalkozás, kiadnak bármit, ha a szerző leteszi a pénzt az asztalra. Lehet, hogy el se olvassák a művet, lehet, hogy egy helyesírási ellenőrzést se futtatnak végig rajta.

Szeretném azt mondani, hogy ami jó, egyedi és értékes, az előbb-utóbb utat talál az olvasóhoz – de ez nincs teljesen így. Az talál utat, amit odatolnak az orra elé. Korábban – visszamehetünk a 1980-as vagy akár a 1930-as évekbe is – volt egyfajta szinte kötelezőnek érzett monitorozás a szerkesztők, sőt az alkotók részéről is, a teljesség igényével figyelték a pályatársak friss megjelenéseit. Hangsúlyozom, külön felkérés nélkül. Ez ma a hihetetlenül nagy címszám miatt se lehetséges, de az egoisztikus korszellem is gátolja.

Ki lehet jó szerkesztő? Aki szeret és tud olvasni, akinek nincs semmilyen komolyabb „becsípődése” és van némi, tíz-húsz éves tapasztalata ebben. Fontos még, hogy hátsó szándékok ne fertőzzék a munkáját… Rendkívül tisztelem például Osvát Ernőt, de amit a „fiatal tehetséges hölgyek felkarolása” címszóval végzett, az a zsarolás és szexuális visszaélés kategóriájába tartozik… És a Nyugat összképét is lerontotta a végeredménnyel.

Hogyan néz ki a könyvkiadás folyamata? Sokszor hallunk kisebb részleteket elcsípve, de érdekelne, hogy mi mindenen megy keresztül egy adott történet, mielőtt a könyvesboltok polcaira kikerül? Hogyan képzeljük el ezt a világot?

Nem szeretném szakmai részletekkel untatni az olvasót, ezért csak végigszaladok a folyamaton, a végén viszont külön kiemelve egyetlen érdekes mozzanatot.

Érkezik egy kézirat, és elolvasás után (néha elég egy kétszáz oldalas regény első tíz oldalát átfutni, hogy lássuk, érdemes-e tovább…) döntés születik, hogy kiadóként a mű mögé álljunk-e. Ha igen, akkor megbeszéljük a szerzővel, miből fedezzük a kiadást. Maga fizeti? Közösségi finanszírozás? Esetleg szponzorokat próbáljunk bevonni? Pályázzunk vele? Utóbbi a legreménytelenebb, mindenféle társadalmi és politikai helyzetelemzés nélkül annyit jegyzek meg, hogy pályázati támogatáshoz jelenleg csak szűk, bennfentes kör jut. Természetes lenne, hogy maga a kiadó is, mint üzleti cég, kockázatot vállalva saját költségén adjon ki néha valamit, de eleve tudható, hogy mely bejáratot szerzők kiadása rentábilis, és rajtuk kívül bárki mást piacra dobni zsebből fizetve öngyilkosság. Bár vannak harakiris hajlamaim, eddig sikerült az utolsó pillanatban mindig visszatántorodnom…

Amennyiben az anyagi fedezet biztosított, vagy annak látszik, a lektorálás és szöveggondozás következik. Az esetek körülbelül nyolcvan százalékában ez nem csak ellenőrzést jelent, hanem tényleges, szükséges beavatkozást. (Néha érkeznek szerzők, akik úgy tálalják a művüket: „nem kell elolvasni, már lektorálva van!” Nem értik, hogy ilyen nincs. Ez nem így működik. A kiadó is felelősséget vállal, hogy mit ad ki a logója alatt, tehát a kiadó emberének is át kell néznie az anyagot. Ha ez nem tetszik, lehet menni máshova, lehet magánkiadást választani.)

Nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy amikor lektorálásra kerül sor, a lektor is vizsgázik. Szövegértésből, stílustoleranciából, empátiából, kreativitásból. Éreznie kell az eredeti szándékot, és annak mentén támogatni a szerzőt, javaslatokkal, hogy miként csiszolja ki a művét. Nem erőltetheti rá az ízlését, nem avanzsálhat rejtett társszerzővé… Sőt, többet mondok: nem lophatja el a kéziratot! Mert ilyen is van, tudható, hogy egyes szerkesztők folyamatosan lenyúlják az ismeretlen, névtelen szerzők műveit, és minimális átírássál sajátként teszik közzé.

Ha a szöveg véglegesül, ki kell „találni” a könyvet. Anyag és forma. A könyv mérete, alakja, a borítás milyensége (kemény vagy puha tábla), a papír minősége… Az egész vizuális, fizikai megjelenés kitalálandó. Egyáltalán nem mindegy, hogy hófehér papíron fut majd a szöveg vagy sárgáson… Ez lényeges hangulati elem, ahogy például a betűtípus is.

A borító megtervezése ízlés dolga is – én nem szeretem a zsúfolt, agyontipografizált, „amerikai” típusú borítókat, inkább a letisztult képi világra szavazok. Egy jó fotó, festmény, grafika, ami megragadja a figyelmet, betölti az egész felületet, és mellette diszkréten, de jól olvashatóan a szerző neve és a cím.

Meg kell határozni a példányszámot, a könyv árat, majd a terjesztés módját. Meggyőződésem, hogy öt-tíz év múlva a mai könyvesboltok nyolcvan százaléka helyén étkezde lesz. Cipőboltok továbbra is lesznek, mert egy cipőt fel kell próbálni, kényelmes-e, nyom-e, de a könyvet nem kell felpróbálni, az ugyanazt a formáját hozza bolt polcán és a webshopban is. Persze, tudjuk, nyomni fog, de hát azért is vesszük meg…

És akkor visszakanyarodom arra, amit megígértem: a szerzővel folyamatosan egyeztetünk, hogy a szerkesztés, szöveggondozás, helyesírási javítások során hogyan alakul a kézirata. Legalább háromszor el szoktam küldeni az újabb-újabb variánst rábólintásra. Amikor a tördelés is megtörténik, ami lényegében egy új szövegképet jelent, mert akkor veszi fel az írás a végleges arculatát, ahogy könyvlapon is mutatni fog, betűméretben, betűtípusban, sorhosszban stb., ezt a pdf-et is továbbítom, és ekkor jön a döbbenet… A szerzők nagy része a fejéhez kap, „Úristen, át kell írnom, nem jó…” Azt átírni, amit már többször jóváhagyott? Mi történt itt?! Egyszerű: bekövetkezett egy rácsodálkozás, a jól ismert (valószínűleg már unalomig ismert) saját szöveget az új vizuális megjelenésnek köszönhetően friss szemmel, távolságtartással sikerült elolvasni, és kibuktak a stiláris hibák, a döccenők.

Ennek a tapasztalatát igyekszem a működésembe is beépíteni: még idejekorán javaslom a szerzőknek, hogy többfajta tűzpróbának, vízpróbának vessék alá a művüket. Tegyék félre például néhány hónapra, és olvassanak Karinthyt, Márquezt és Ottlikot, majd elővéve a kollégák fényében nézzenek rá ismét a saját írásukra, esetleg olvassák fel fennhangon valamelyik családtagjuknak, mert bizony a hangzás által is sok hamis hang lelepleződik, és igen, változtassanak a szöveg látványán, tegyék át más, szokatlan betűtípusba, és ha úgy újraolvasva is jónak találják, akkor… Akkor kopogtassanak a kiadónál.

A kiadói tevékenységhez hozzátartozik a marketing világa is. Ez a legtöbb esetben gondot szokott jelenteni a szerző számára, hiszen az információt – a megjelenés tényét, a kötet rövid összefoglalóját, az ajánlást – el kell juttatni valamilyen formában a leendő olvasóhoz. Számotokra mit jelent a marketing fogalma, és ha nem titok, milyen formában reklámozzátok a kiadványaitokat?

A szövegnek el kell jutnia az olvasókig, méghozzá – elsőként – értő, szabad lelkű olvasókig, olyanokhoz, akik továbbgondolnak, kontextusba helyeznek. Ezek a „mesterolvasók” általában az alkotótársak, kritikusok, irodalomtörténészek, mostanság pedig a bloggerek. Ha ők nem foglalkoznak egy művel, az eltűnik, elsüllyed az észrevétlenségben. Ez régen is így volt, példaként említeném Latzkó Andor 1917-ben írt Emberek a háborúban c. elbeszéléskötetét vagy Harsányi Kálmán 1914-es regényét, a Kristálynézőket.

Ha egy mű nincs reklámozva, körülrajongva, idézve, akkor nem vásárolják meg, ott marad a raktárban és ülepedik rá a por. Persze reklámot és ajánlást pénzért is lehet keríteni, de ha a mű gyenge, érdektelen, akkor az olvasók elfelejtik, és hiába volt az egész dobverés. (Vagyis nem hiába, mert a szerző és a kiadó talán jól keresett, és a kortárs irodalommal szembeni gyanakvást is sikerült erősíteni.)

Sajnos én nem az a kiadó vagyok, aki órásplakátokon tudja hirdetni a köteteit, ezért a „kapcsolati tőkémet” igyekszem mozgósítani, magyarán megkérem az ismerőseimet, hogy vigyék hírét a műnek, írjanak róla, ajánlják. Néha futnak fizetett hirdetéseink is közösségi felületeken, de az a tapasztalatom, hogy ezeknek csekély a hatásfoka. (Az egész úgy van kalibrálva, hogy milliókat kelljen fizetned érdemleges eredményért.)

A mai áremelkedések mellett az olvasás és könyvvásárlás még drágább hobbinak számít, mint pár éve. Mennyire érezhető ez a gazdasági változás a könyveladási statisztikákon, és szerinted milyen jövőt jósolhatunk a magán könyvkiadásoknak?

A könyv (és általában a kultúra) az egyik első olyan „fogyasztási cikk”, amelyről gazdasági válság idején az emberek lemondanak. „Minek adnék ki rá pénzt, amikor neten ingyen is le tudom majd tölteni?”, ez meg a történet másik oldala. Évek óta rendületlenül apad a könyveladások száma, de hogy ez tényleges mennyire párhuzamos az olvasási idő csökkenésével, azt nehéz megmondani.

A könyv nem pusztán árucikk, hanem a kultúránk egyik legfontosabb hordozója, ezért mindig és mindenkor arra kellene törekedni, hogy akár ingyen is hozzájuthassanak az érdeklődők. Legalább egy szeletéhez, mutatóba, ízelítőként. Erre vannak jó kezdeményezések, pl. a diákok a diákigazolványuk felmutatásával évente egyszer ingyen átvehetnek egy könyvet az egyik terjesztőhálózat boltjaiban. Sokkal több ilyen akció kellene.

A könyvkiadás, ha jósolhatok, a papír alapú hagyományos megjelenéstől egyre inkább a hangoskönyv felé fog elterelődni, ugyanis a mai életritmushoz, életmódhoz sokkal jobban illeszkedik, hogy teszek-veszek magam körül, utazom, sportolok, és ott a fülemben a füles közben, és hallgatok valamit. Aztán amikor a könyvhallgatás már bevett dolog lesz, és megszokott, hogy egy színész hangján, az ő hangsúlyaival, hangszínével, tehát egyfajta értelmezésben ismerünk egy regényt, akkor érdekes és értékes, újszerű élmény lesz visszatérni a könyvhöz – ahhoz, hogy nincs a szöveg „előrágva”, hanem én olvasom el, a saját belső hangomon és hangsúlyaimmal.

Ez a belső mozi, ez a beszippantódás szerintem a könyvolvasás elvehetetlen sajátja, ezért nem fog a könyv soha eltűnni, és a kiadók sokasága se fog felszámolódni, mert nagyon sokféle mű születik, a témák és hangütések száma végtelen, és a kísérletező írói hangok felkarolására mindig támadnak majd új, kísérletező kiadók is.

Jelen pillanatunkban egy igen komoly politikai irányvonal érezhető, hiszen számos formában korlátozzák a szabad könyvkiadást, úgy is fogalmazhatnék, hogy egy bizonyos cenzúrázási szándék van jelen. Mit gondolsz erről, és szerinted ez milyen üzenettel szolgál az emberek számára? Mennyire tartod elfogadhatónak ezt a fajta szabályozást?

Cenzúra mindig is volt, csak él bennünk egy idea, hogy ez nem kéne, káros. Volt már a gyeplő szorosabb is, lazább is, szerintem az kijelenthető, hogy gondolatszabadság van, más kérdés, hogy a gondolatok terjesztése, ha erre úgy gondolunk, mint egy versenyre, amelyben esélyegyenlőségnek kéne uralkodnia, akadályokba ütközik. Vannak pártolt gondolatok, és vannak pálya széléről kiabáló gondolatok.

A művek, könyvek szempontjából ezek múlékonyságok, tüsszög a bolha… Tüsszög talán évtizedekig, de Latzkó és Harsányi könyvét se lehetett végleg eltemetni, ezek remekművek, amik felszínre ássák magukat. No de az alkotó szempontjából, emberi léptékben mérve néhány évtizednyi influenza végzetes. Lepereg az életidőd, végig nyomorgással, mert esetleg margóra kerültél a véleményed miatt, mert nem álltál be a sorba, nem szolgáltál ki egy érdekcsoportot.

A mélyreható baj itt szerintem az, hogy a művészek, értelmiségiek elsöprő többsége valamilyen szinten kollaborál. A Kádár-rendszerben is ez volt, független értelmiség gyakorlatilag nem létezett, mindenki elfogadta a rendszert, mint valóságot, amihez alkalmazkodni kell. Önmagában ez a valóság-elfogadás nem tűnik súlyosnak, természetes, életösztönből fakadó reakció, de alapvetően áthuzalozza az embert. Egészen más, ha azt éljük meg, hogy alakítjuk a valóságot, mintha azt, hogy elviseljük.

Próbáljunk ragaszkodni ahhoz, hogy cselekvő, valóság-alakító emberek vagyunk, és ha pl. íróként létrehozunk valamit, és tudjuk, hogy a művünknek nincs esélye a terjesztésre, nem fog könyvesboltok polcaira kerülni, akkor is adassuk ki. Ha csak száz példányban, akkor száz példányban. Hagyományos könyvvel, hangoskönyvvel, youtube-videóval, élőszóval színpadon – mindenféle csatornán, ahol csak lehetséges, álljunk közönség elé. És ami még idekívánkozik, és a legnagyobb tisztelettel meghajolva minden művész felé, de nyomatékosan ki kell jelentenem: ha nincs az alkotásunknak visszhangja, ne gondoljuk, hogy ez mindenképpen a cenzúra következménye. Lehet, hogy tehetségtelenek vagyunk, és érdektelen, amit csinálunk.

Ha egy ismeretlen szerző megkeres téged, mint kiadóvezetőt, hogy ki szeretné adatni a könyvét, akkor milyen követelményeknek kell megfelelnie? Bárki felkereshet titeket vagy csak bizonyos műfajokban várjátok a kéziratokat?

Bárki felkereshet, és most még azt tudom mondani, ha megkeres, én magam olvasom el a kéziratát, szinte éjjel-nappal olvasok, de vannak természetesen szerkesztőtársaim, akik be fognak segíteni, mert a határaim végesek, és nem is szeretném a döntés jogát és lehetőségét kizárólagosan magamnál tartani.

Követelmény… Legyen egyéni hangja és egyedi mondanivalója, akármilyen műfajban is ír. Küldhet akár szakácskönyvet is, de akkor legyenek benne új receptek – vagy ahogy mostanság a sztárséfek mondják: újragondolt receptek.

Engedd meg kérlek, hogy pár kérdés erejéig foglalkozzunk az érme másik oldalával is. Hogyan fér meg egymás mellett a kiadóvezetői és az írói feladatkör? Érdekesség veled kapcsolatban, hogy bár saját kiadóval rendelkezel, de más hasonló szerzőkkel ellentétben a műveidet nem te magad adod ki. Van ennek valami szakmai vagy kreatív indoka?

Magam is néha azt hiszem, hogy ez képtelenség, írás és szerkesztés (bíbelődés mások szövegeivel) teljes embert kíván, nem férnek össze… És csodálkozom, mi a fene történt, hogyan jelenhet meg már megint egy új kötetem?! No de megfejtettem, és ha nagyon firtatod a dolgot, el is mondom…

Azért nem jelentetem meg a saját kiadómnál a saját műveimet, mert nem akarok magamtól magamnak protekciót szerezni. Kispályás lenne és hiteltelen is, hogy miközben minden szerzőt arra bíztatok, vesse alá komoly kritikának az írását még a kiadása előtt, magam ezt elkerülöm.

Akkor firtatom: kérlek, mesélj kicsit az alkotói folyamatodról! Honnan merítesz inspirációt és hogy találsz időt az írásra a rengeteg elfoglaltságod mellett?

Ki merem jelenteni, hogy én tehetségtelen vagyok. A leggyakoribb tudatállapotomban. Ebben az éber, józan, napközbeni állapotomban általában meg sem próbálkozom írni, mert tudom, hogy izomláz lesz csak belőle. Persze, ha muszáj, írok így is, de inkább ne legyen muszáj.

Megváltozott tudatállapotban jelentkeznek az érdekesebb gondolataim. Éjszaka, hajnalban vagy este. Általában azt írom meg, amiről álmodtam, vagy ami az aznapi álmomról eszembe jut, és ez villámgyorsan megy, tíz-húsz perc alatt levázlatolom (tollal, papírra), és közben fel is ébredek, és akkor szép lassan átváltok a kiadói működésemre. Este hasonlóképp, akkor már zsong a fejem, valamiféle köztes tudatállapotba csúszom, és akkor is jegyzetelgetek néha. Amikor a skiccek összegyűlnek, gépbe viszem az egészet, egybefűzöm és ott javítgatom. Meséltem is valakinek nagyon régen, hogy prózai művet szerintem tébolyultként kell elkezdeni, és mérnökként befejezni.

Anélkül, hogy bármit is itt túlmisztifikálnék, talán úgy tudom ezt legjobban megfogalmazni: megengedem magamnak, hogy elvesszek. Amitől a legjobban félünk, abban rejlik a legnagyobb szabadságunk. A kontroll, az én, az egó elvesztésében. Amikor ez bekövetkezik (esetemben leggyakrabban reggel és este, ahogy már említettem), akkor tudok írni. Persze ez csak egy asszociatív gomolygás (ha gondolati-alkotói megközelítésből nézem) a fejemben, amit valahogy csatornába terelek, és lecsapolok, szavakba öntök… Ahogy a feleségem szokta kérdezni, amikor észreveszi, hogy a konyha és a fürdőszoba között félúton elakadva egy papírdarabkára körmölök éppen valamit: „már megint rohamod van?” Néhány percig. Miért csak néhány percig? Mert én is félek. Mármint nem az állapottól, hanem a következményétől, attól, hogy benne maradok. Érzem, hogy ennek a mostani életem teljes szétesése lenne a következménye, szépen komótosan odasétálnék, leülnék egy fa alá, és úgy maradnék.

Gyanítom, erre utalhatnak a keleti tanok, amikor azt mondják, kell egy mester… Nem arra kell a mester, hogy meditáltasson, hogy megtanuld elengedni az egódat – arra kell, hogy ebben a kizuhant, kiszakadt, szabad állapotodban is „üzemelj”, hogy megtanítson egy vékony mezsgyén járni, amikor még szabad vagy, de mégis reflektálsz a körülötted zajló eseményekre, az életedre.

A kérdésedre visszatérve tehát: az ötletek és skiccek folyamatosan gyűlnek a  „rohamaim” során, a szövegek kidolgozására, végső megformálására pedig minden évben szakítok egy-két hónapot, amikor mindent félretéve csak azzal foglalkozom.

Az érdeklődők hol találkozhatnak a közeljövőben veled személyesen, és esetleg ha kíváncsiskodhatok, akkor pár szóba elárulnád–e, hogy mit olvashatunk tőled legközelebb?

Január végén tartunk egy szabálytalan könyvbemutatót, Onagy Zoltán írótársam, barátom decemberben elhunyt, és az utolsó három, nálam megjelent kötetének nem volt bemutatója, mert amikor ez szóba került, mindig elhárította, „nem kell, nem, úgysem tudnék részt venni rajta”. Most már visszavonhatatlan, hogy nem tud részt venni, de én szeretném, hogy legyen bemutatója, én így tudok tőle méltóképp elbúcsúzni, tehát lesz Onagy-könyvbemutató.

Készül a következő álhaiku-kötetem, a Pancser láma beszélyei, amelyben a hajlamaimat most már legkevésbé sem visszafogva filozofikus és álfilozofikus, ironikus és önironikus blikkfangjaimat fogom az olvasókra ömleszteni.

Az álhaikuim mellett pedig rövidesen más átszabott műformákban írt versekkel is jelentkezni fogok, ráéreztem ugyanis arra, hogy több mint száz évi dekonstrukció után micsoda erő lopódzhat abba, ha egy inverz folyamat révén alapvetően szabadversbe kívánkozó szövegeket hagyományos formai keretek közé szorítunk. Ennek a tervezett kötetnek egyelőre az a munkacíme, hogy Egy álmodozó álszonettjei.

Hálásan köszönöm ezt a csodás interjút a szerzőnek és további sok sikert kívánok!

Amennyiben kíváncsi vagy a Dr. Kotász Kiadó könyveire, akkor érdemes a weboldalra ellátogatni, ahhol számos tematikában válogathatsz következő olvasmányod tekintetében!

A L.É.L.E.K. című könyvet, pedig a Libri weboldalán tudod megrendelni.

Érdekesség: 2024. január 3.-án 18:00-19:30, az Ibolya Presszóban; Tkp. ugyanaz – Hegyi Zoltán Imre könyvbemutatójára kerül sor. Az eseményre itt tudtok jelentkezni! Mindenkit sok szeretettel várunk!

Írta: NiKy